Hajduthonet termékcsalád

Az 1800-as években a bútor igényeket a céhek elégítették ki, a bútorgyártás területén egyetlen gyár jellegű üzem sem volt. A korszakváltást a Thonet-féle eljárás jelzi a tömörfa hajlítási technológiájával, a bükkfa gőzölésével. Thonet a felső-magyarországi Nagyugrócon (ma Velké Uherce-Szlovákia) vásárolt birtokot és gyárát 1866-ban helyezte üzembe. 1893-ban az európai kontinensen már 51 hajlítottbútor gyár működött, ebből 25 – Erdélytől Galíciáig – az Osztrák-Magyar Monarchiában, ezeknek is fele Magyarországon. Ebben az időszakban Magyarország világszínvonalon teljesített, a magyarországi hajlított bútorok 2/3-át külföldön értékesítették. 1900 táján a magyarországi hajlítottbútor-gyárak mintegy 6 ezer alkalmazottja naponta 4 ezer alkatrészt állított elő. Kivételes példája ez annak az iparosodásnak, melyet a XX. században sem szárnyaltak túl Európában. A XIX. századi gépek csak korlátozott számú bonyolultabb műveletet tudtak elvégezni. Thonet hajlítási eljárásán kívül nincs adat arról, hogy más bútortípus sorozatban, vagy nagyobb mennyiségben készült volna. A fa rudakat gőzöléssel tették hajlításra alkalmassá, majd sablonban a kívánt formában rögzítették, ami biztosította az alaktartósságot. Az eljárást 1841-ben Michael Thonet (1796-1871) szabadalmaztatta Bécsben. Ebben a technikában a gyáripari termelés minden olyan fontos követelménye benne volt, mint a gépesítés, a sorozatgyártás és az olcsó előállítás. Ennek az eljárásnak köszönhetően már akkor, a XIX. század második felében csereszabatos székalkatrészeket lehetett gyártani. Ezzel a Thonet gyárak messze megelőzték korukat az akkor még kézműves asztalosságban: gyáripari termelést valósítottak meg. A hozzáértő hajlítási eljárásnak és a takart acélcsavarral készülő kötéseknek köszönhetően a hajlított elemekből felépülő bútor tartósságával az asztalos bútort is megelőzte. A hajlított bútorok szabadalmaztatott gyártását az akkori Magyarország, Orosz- Lengyelország, ill. Galícia és Németország üzemei is átvették. 1894-ben Európa hajlítottbútor-gyáraiból 13 Magyarországon működött. Hazánk ekkor hajlított bútorok gyártásában a világszínvonalat képviselte. Számos hazai középület bútorai így készültek.

A város első bútorgyárát Schwarz Vilmos máramarosszigeti gyáros alapította 1894-ben. Ekkor 20 munkást alkalmazott, „mindenféle bútorok" előállításával foglalkozva 22 ezer forint (44 ezer korona) értéket készített. Vállalkozása gyors fejlődésnek indult, mert két év múlva már 38 munkással 50 ezer forintnyi árut termelt. Néhány évvel később,1902-ben az üzem 30 munkása 45 ezer forint értéket hozott létre. Készítményeit Debrecenben és környékén bocsátotta forgalomba. A Lamberg és Társa bútorgyár 1896-ban alakult, amelyről 1900-ban megállapítják: árui a külföldi gyártmányokkal is felveszi a versenyt. Ez az üzem 1903-ig általában 50 munkást alkalmazott.

Debreceni Faipari Rt. 1907

A debreceni bútorgyárak további gyors fejlődését az 1903-ban kirobbant és a hosszan elhúzódó válság megállította. Természetesnek vehetjük, hogy a válság közelről érintette a bútoripart, hiszen a pénzszűke és az egyéb gazdasági problémák az inmobilnak számító beruházásokat (építkezés, bútorvásárlás stb.) állítják le elsősorban. Ebben az időszakban különösen a Schwarz-féle üzem rendült meg, amely a válság elmúlta után is régi termelésének csupán felét állította elő. A szakma újbóli életre kelésének jeleként 1907-ben alakult meg a korszak legnagyobb, a mai Sellaton elődjének tekinthető Debreceni Faipari Rt. a Salétrom utca 5. szám alatti telepen. A gyárat 200 ezer koronás alaptőkével tulajdonképpen az Általános Forgalmi Bank Rt. hozta létre az ismét jelentkező konjunktúra kihasználására. Az új üzem tömörfa bútorok készítésére rendezkedett be. A gyár gépeit egy 35 lóerős gőzgép hajtotta megfelelő áttételekkel, s a 40 munkással dolgozó gyár már az első évben 150 ezer korona értéket termelt. Óriási meglepetés volt ez Debrecenben. A legfőbb kikötés a Faipari Rt.-nél az volt: csak szervezett munkás, Népszava-előfizető dolgozhat a gyárban. Ez kihatással volt a többi üzemre is. A bank tulajdonában lévő bútorgyár jól prosperált, és melléküzemágként fakereskedéssel, valamint fafeldolgozással (fűrészelt áru előállításával) is foglalkozott az „ispotályi laposon". Az I. világháború kitörése azonban visszavetette az üzemet. A háborús viszonyok lelohasztották a vásárlókedvet, de a vasútvonalak túlterhelése, valamint a gyakori szénhiányok miatt az alapanyag-szállítás zavarai is egyre gyakoribbak lettek. Így a Debreceni Faipari Rt. 1916-ban 90 ezer korona veszteséggel zárta az évet. A háború alatti pénzleértékelődéssel alig lépést tartó

tőkeemelések azonban az üzem tulajdonviszonyában jelentős módosulást hoztak. Az újabb és újabb részvénykibocsátások ugyanis - amelyek segítségével végrehajtották a tőkenövelést - megnyitották az utat a Hitelbank (Magyar Általános Hitelbank Rt.) előtt, ami 1932-re azután nemcsak a bútorgyár, hanem annak alapítójának, a debreceni Általános Forgalmi Banknak a Hitelbankba való beolvasztásához is elvezetett. Feltétlenül említést kell tennünk a gyár részvényei egy részével rendelkező bank (Forgalmi Bank) egy, a háború alatt lefolytatott másik pénzügyi manőveréről is, mert ez is szorosan kapcsolódik az üzem történetéhez. A tulajdonosok a háború végével fel akartak készülni a békés termelési viszonyokra, számítottak ugyanis a bútorvásárlás fellendülésére, ezért 1919. február 20-án bejelentették a megyei bíróságnál: megalapították a Debreceni Gőzfűrész és Faárugyár Rt-t. Az új üzem a Szív utca 31. szám alatt, a már megszűnt hordógyár helyén jött létre, felhasználva annak egykori épületeit. A gyár hajtóerejét egy 80 lóerős stabil gőzgép szolgáltatta. Ezen a telepen elsősorban székgyártás (heti 5-6 ezer db), de bútor- és hordódugó előállítás is folyt.

Ami pedig a Debreceni Faipari Rt. és a Debreceni Gőzfűrész és Faárugyár Rt. I. világháború utáni működését illeti, külön-külön 120-200 munkást alkalmaztak, s 1925-ig kiváltképpen a Faipari Rt. nyereségesnek mutatkozott. Bizonyos profilmegosztás is létrejött a két vállalat között. Míg a Faipari Rt. faáruk (tüzelő, építőanyag) kereskedésére tért át, és állítólag (egyes források szerint) 115-120 fős munkáslétszámát 89-re, majd 1925-ben 12 főre csökkentette - más források szerint még ebben az évben is 120 munkása volt, és változatlanul foglalkozott székgyártással is; mindenesetre még ebben az évben is közel 8 ezer pengős nyereséggel zárt -, addig a Gőzfűrész és Faárugyár Rt. hajlított bútorok előállítására specializálta magát. Az előző üzem 120, a Gőzfűrész és Faárugyár pedig 125 ezer pengős alaptőkével folytatta működését. A Szív utcai üzem 1925 után az egymást követő években 10, 13, 27 ezer pengős nyereséget ért el, ami jó prosperitást mutat, s jelzi, hogy a háború utáni nehézségek és a szanálási válságot követően végre megindult a lakosság bútorvásárlása. Az üzemnek egyébként a debreceni Piac utca 32. szám alatt saját üzlete volt, sőt Budapesten is lerakatot létesített, előbb az V. kerületi Nagykorona utca 15. szám alatt, majd a VII. kerületi Rákóczi út 30. szám alatt. Tehát azon kevés debreceni üzem közé tartozott, amelyik fő központját itt tartotta, s a fővárosban csupán lerakatot, helyesebben elárusítóhelyet létesített. Az 1927-es évet követő gazdasági fellendülést vette figyelembe a bank, amikor hozzáfogott a gyár fejlesztéséhez, és a Salétrom utcán egy 18x40 méteres alapterületű emeletes gyárépület építéséhez. A termelést is fokozták az üzemben, évenként 130-150 ezer darab széket gyártottak, miközben növelték az exportot az ún. hajlított kommersz bútorok gyártásában is. Szervezeti változást hajtottak végre. A bank a két debreceni, területileg is egymáshoz közel fekvő gyárát, a Faipari Rt-t és a Debreceni Gőzfűrész és Faárugyár Rt-t 1928-ban egy igazgatás alatt egyesítette.

Debreceni Hajlított Bútorgyár és Fakereskedelmi Rt. 1928

A felvidéki és erdélyi területek elkerülésével az első világháború után a legnagyobb veszteség a hajlított bútorok gyártását érte, hiszen a gyárak szinte kivétel nélkül a határon kívül rekedtek. Ekkor azonban gyors fejlődésnek indult Debrecenben az addig vegetáló bútorgyártás. 1928-ban két bútorgyár egyesült Debreceni Hajlított Bútorgyár és Fakereskedelmi Rt. néven, amely 1935-ben 350, közvetlenül a világháború előtt viszont már 650-700 munkással dolgozott és heti 4500-5500 bútort állított elő. 1920 után az ország egykori erdőterületének 15%-a, a gyári faipari termelésnek mindössze 22%-a maradt az új határokon belül. Létkérdés volt tehát a faimport. Ezt a felfelé ívelést törte meg a gazdasági világválság. Az általános problémákon belül a faipar országosan is a legrosszabb helyzetbe került ágazatok egyike lett. Ez abban leli magyarázatát, hogy leálltak a középítkezések, a gyári beruházások, de a családok is kénytelenek voltak felhagyni a lakásépítkezésekkel, a bútorvásárlásokkal. Így a faipar a válság előtti 90 millió pengős termelési értékről annak 51 %-ára esett vissza. Ezek az évek súlyos problémákat okoztak a Hajlított bútor Gyárban. A főrészvényesek 1930-ig Stern Emánuel és Mittelmann Miksa, akik az összes részvények 65%-ának voltak birtokosai. Mellettük a tulajdonosok sorában, de még inkább a bankhiteleken keresztül való forgótőke-ellátásban játszott nagy szerepet az Általános Forgalmi Bank. Ez a pénzintézet azonban a válság elején összes tartaléktőkéjét, alaptőkéjének pedig jelentős részét elvesztette, így képtelen volt a továbbiakban a bútorgyár finanszírozását vállalni. Holott erre az adott viszonyok között fokozott mértékben lett volna szükség. Kétségtelen ugyan, hogy a gyárban az első évben (1929-ben) még számottevő, 38,2 ezer pengős nyereség mutatkozott, de a következő évben már fellépett az értékesítési nehézség, felgyűltek a raktárkészletek, ráadásul a behajthatatlan követelés állomány is megnőtt. Következésképpen visszafogták a termelést. A székgyártás 50 ezer darabra mérséklődött, s elbocsátottak 140 munkást, az évi tiszta nyereség pedig 439 pengőre csökkent. Emiatt az üzem 1930 második felében leállt, hogy készleteinek felhalmozódását mérsékelje. Még rosszabbul alakult a katasztrofálisnak tekinthető 1931-es év. Az évi mérleg szerint 118 ezer pengő volt a veszteség, de ez szépített adatnak tekinthető, mert már áprilisra 400 ezer pengő lett a státushiány. 1932-ben pedig még további 30 ezer pengővel emelkedett a fedezetlen passzíva. Ezt a helyzetet használja ki a Magyar Általános Hitelbank Rt. az üzem megszerzésére. Az 1930-as évben ez utóbbi bank vállalt kezességet a debreceni gyár exporthiteléért, amit az a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól felvett. Ugyanakkor 1931-ben már a Hitelbank nyújtott kölcsönt. Miközben a Hitelbank beolvasztotta magába a gyár egykori anyaintézetét, az Általános Forgalmi Bank Rt.-t, így a Hitelbank már résztulajdonossá lépett elő. Az előzőekben ismertetett nagy veszteségek azonban arra késztetik a bankot, hogy megpróbálja az üzemet értékesíteni. E célból tárgyalásokat kezdeményezett a bécsi Thonet-Mundus gyárral. A megegyezés azonban nem jött létre, mert a Hitelbank a valós értéken felül 100 ezer pengő lelépési összegre, nyereségre akart szert tenni, a bécsi cég pedig a részvények döntő többségét követelte magának. A tárgyalások meghiúsulása után a Hitelbank elhatározta az üzem talpra állítását, hogy az képes legyen az általa folyósított hitelezett tőkét és kamatait visszatéríteni. A pénzintézet 1933-1934 során átvette a régebbi két főrészvényes (Stern Emánuel, Mittelmann Miksa) tulajdonjogát, s miután már 1933-ban 90%-os tulajdonosa lett a gyárnak, az addigi 50 pengős részvényeket 20 pengős névértékre bélyegezték le, s ezzel a vállalat 245 ezer pengős alaptőkéjét 98 ezer pengőre szállították le. Ezért a bankok a számításukat, mint hitelezők igyekeztek megtalálni. A vállalat monopolhitelezőjévé lett bank azonban ellentmondásos helyzetbe jutott. Míg egyrészről abban volt érdekelt, hogy mint a vállalat tulajdonosa növelje, akár termelésbővítéssel, beruházással is a gyár tevékenységét, addig más oldalról, mint hitelező mindenféle rezsiköltség lefaragására, a fejlesztéstől való tartózkodásra, a kihelyezett kölcsönének mielőbbi visszatérülésére törekedett. A Hitelbank a Hajlítottbútor-gyárnál egészen 1937-ig nem volt hajlandó hozzájárulni újabb gépi felszerelés vagy egyéb beinvesztálás végrehajtásához. Lefaragtatta az önköltséget, jó hatékonyságú anyagtakarékosságot vezettetett be, s az előző elveknek megfelelően, minimális lehetőséget hagyott az üzemfejlesztésre. Ez utóbbi álláspont azonban a vállalat jövőbeni profitlehetőségét korlátozta, s így a banknak a tulajdonosi - de nem a hitelezői - érdekeivel is ellentétbe került. A gyárban a termelési mélypont után lassan javult a kapacitáskihasználtság (1933-ban 33%-os, 1934-ben 50%-os). Mindenesetre 1933-at követően ismét emelkedett a termelés. Érdemes azonban arra is felfigyelni, hogy a válságot követően - bár az önköltség csökkentés jelentősen és állandóan javult - mégis 1938-ig minden év (kivéve 1936-ot) 4-6 ezer pengős veszteséggel zárult. A veszteségek az árueladás csökkenésével, még inkább a gazdaságtalan exporttal volt magyarázható. 1935-től elsősorban az angliai piacokra összpontosított a vállalat, s monopolizálni is akarta az itteni hajlítottbútor piacot. 1937-ben a vállalat exportjának 91,5%-a Angliába irányult. A következő évben fokozták ugyan a Nagy-Britanniába történő kivitelt (2,5- szeres értéknövekedés), ez azonban az évi exportnak mégis csupán 54%-a lett, mert ekkorra Hollandiába is megindult a nagyarányú szállítás (az összkivitel 46%-a!). A gyár 1939-ben kísérletet tesz az írországi piacon való megjelenésre is. Ez a jelentős exportálás egyrészt biztosította ugyan a gyár kapacitásának fokozódó kihasználását, de az önköltségi áron való eladási ár nem oldotta meg a jövedelmezőséget. Másrészt a gyorsan emelkedő termelésiérték-növekedés, a piacok megszerzésére, megtartására való törekvés, a további előrehaladáshoz feltétlenül szükség mutatkozott a hosszú évek óta elodázott beruházások végrehajtására. El is készült 1940-ben az új gépház, 1941-ben a kazánház, 1943-ban egy 100 méter hosszú, kétemeletes műhelyépület és egy „fagyapot" (csomagoláshoz szükséges) műhely, így a termelőegységek mind a Salétrom utcai telepre koncentrálódtak. A Szív utcai részleg pedig fatelepként funkcionált. Létesítettek egy tanműhelyt is a Postakert utca 2. számú telken. Az új beruházásokkal együtt nő a termelés is, a munkások létszáma 1943-ban 890 főre emelkedett. A Magyar Nemzeti Bank információs jelentése szerint a gyári épületek és a felszerelt gépek értéke meghaladta az 1,1 millió pengőt. Ugyanez a jelentés közli azt is, hogy a debreceni üzemet „a bútorszakma legtekintélyesebb vállalatának..." kell tekinteni az országban, s forgalma a kivitel hiánya ellenére a hadi konjunktúra viszonyai között is kielégítő. Közben ugyanis, mint ismert, 1939-ben kitört a II. világháború, s az addigi főpiacokra lehetetlenné váltak a szállítások. További sajnálatos változásokat is hozott a háború a gyár történetében. Először is hadiüzemmé nyilvánítják, élére katonai parancsnokot neveznek ki, s az üzemet különböző katonai felszerelések termelésére kötelezik. Kedvezőnek tűnt, legalábbis átmenetileg, hogy a bécsi döntéseket követően olcsón jutott fához a gyár (igaz, segédanyagokban gyakran volt hiány), s az elmaradt exportot jól pótolták a katonai megrendelések. De ez lett az üzem veszte is. Hadi célponttá vált. Előbb 1944. június 2-án, majd szeptember 15-én szenvedett el súlyos bombázást a gyár. A Szív utcai részleg teljesen megsemmisült, de a Salétrom utcai telepen is tönkremegy a törzsépület, a kazán- és gépház, a gépi berendezések nagy része is. Mindkét telep üzemképtelenné vált. Elpusztult az épületek 60%-a, a berendezések és gépek 45%-a, a nyersanyagkészlet 30, a készáru 70, a félkész áru 50%-a. A lecsökkent kapacitás miatt a polgári célú termelést beszüntették. Egy újabb tűzesetkor azonban a telep minden készlete, valamint az addig megmaradt épületek nagy része is megsemmisült. Városunk felszabadulását követően a Néplap 1944. november 18-i, majd december 6-i számai felhívták a munkásokat az elhagyott gyárak elfoglalására. A munkások éltek is a lehetőséggel. A felszabadulás után az üzem dolgozói a vállalat összes megmaradt áru- és anyagkészletét átszállították az 1936 óta szintén a vállalathoz tartozó és ugyancsak háborús kárt szenvedett Postakert utca 2. szám alatti telepre. Itt hozták létre 1945. március 24-én a Debreceni Faipari Munkaszövetkezetet, amely 1946. szeptember 28-ig önállóan működött. A Salétrom utcai gyárban hosszú ideig csak a romok eltakarításával, később éppen csak a vegetálás szintjét mutató termeléssel foglalkoztak. Miközben a Faipari Szövetkezet dolgozói létszáma megközelítette a 200 főt, itt csupán 15-20 fő „gyártott” székeket, egyszerű fekvőhelyeket, facipőket stb-t. A Salétrom utcai telep kapacitása az 1944. januárinak mindössze 4%-ára hanyatlott. Ez a részleg a Hitelbank tulajdonában maradt, s a bank mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Faipari Munkaszövetkezet működését lehetetlenné tegye. Visszakövetelte a maga tulajdonába a Postakert utcai telepet s annak teljes felszerelését. Ezeket a próbálkozásokat azonban a szakszervezetek szakmaközi bizottsága és a munkásközvélemény hosszú ideig elutasította. Így pl. még a debreceni iparügyi miniszteri biztos sem tudta rávenni a munkásszövetkezet tagjait a gépek és a telephely visszaadására. A népi rendőrség pedig nem volt hajlandó karhatalmi segítséget adni a banknak a munkásokkal szemben. Módosult azonban 1946 őszére a helyzet. Szeptember 28-án a munkásszövetkezet feloszlott, illetve a Piac utcai üzletével együtt visszatért a Salétrom utcai részlegbe. Ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a szövetkezet állandó tőkehiánnyal küzdve nem tud jelentősebb előrelépést tenni. Másrészről a Magyar Általános Hitelbank Rt. stabilizálódott, és képessé vált 1948 elejére 10 ezer darab 30 forintos névértékű részvénnyel kellő alaptőkével rendelkező vállalattá fejleszteni az újra az ő tulajdonában egyesített üzemeket. A vállalat tiszta vagyona ekkor 1 millió 367 ezer forint volt. A gyár mindkét telepén folytatta a termelést, a Salétrom utcai telepen hajlított bútort, a Postakert utcain síkbútort készítettek. A Híd utcai üzemegységben az áruk végleges összeszerelése és becsomagolása folyt. A vállalat egyébként átvette a munkásszövetkezet minden munkását, s az egyesülést követően két hónappal már 154 munkás, 16 tisztviselő, 1947-től pedig már 263 dolgozóval üzemelt. A termelés meredeken emelkedett, s négy hónap múlva, 1947 januárjában (kilenc hónappal az előbb említett újabb létszám növekedés előtt) elérte az 1938-as évi szint 60-70%-át. A gyár életében a döntő fordulat a népi demokratikus forradalom folyamatos fejlődésének eredményeként 1948 márciusában következett be. Megtörtént az üzem államosítása. A gyár dolgozói most már magukénak érezve a gyárat, lelkesen kapcsolódtak be az országos munkaverseny-mozgalomba. A párt és az állami vezetés is 1949-1955 között jelentős beruházásokat hajtott végre az üzemben, s ezek együttes eredményeként a Hajlítottbútor-gyár 1955-ben elnyerte a Minisztertanács és a SZOT vörös vándor zászlaját. Ezt követően 1956 és 1959 között ismét lényeges rekonstrukciókra került sor, ennek során 1957-től lehetővé vált a hajlított székeken túl a kárpitozott székek előállítása is. Az újabb rekonstrukció után 1960-ban 375 ezer darab hajlított bútort készített a 745 főre nőtt vállalati munkaközösség. A nagyüzemi jelleg miatt 1961-től megszüntették a kézi fényezést, és áttértek a dukkózásra. A jól végzett munkát érzékelteti velünk, hogy 1963-ban a gyár dolgozói ismét elnyerték a vörös vándorzászlót. Az üzem ez időben termékei 36-48%-át tőkés piacokon értékesítette. A fejlődés ezt követően is állandóan felfelé ívelt. A centralizációs törekvéseknek megfelelően 1963-ban került sor arra az összevonásra, melynek eredményeként, mint a Szék és Kárpitosipari Vállalat IV. sz. gyára dolgozott a már 800 főt számláló kollektíva.

Szék és Kárpitosipari Vállalat IV. sz. gyáregysége 1963

1965-ben a 951 fős közösség (ez 28%-os létszámgyarapodás) az 1960-as szint 190%-át teljesítette. Az elismerés nem maradt el, a gyár újra élüzem lett. Ez a szép fejlődés, ami együtt járt azzal, hogy a dolgozói létszám ezer fölé (1044 fő) nőtt, egy sajnálatos kárral időlegesen megtört. A dukkózó üzem 1970. augusztus 1-jén leégett. Kényszermegoldásként a raktárként használt modulbarakkokat kellett dukkózó műhelynek berendezni. Az óriási, többmilliós közvetlen tűzkáron kívül közvetett kárként jelentkezett, hogy az évi termelési eredmény alatta maradt az előző évinek (680.300 darab bútor). Nagyarányú felújításra és bővítésre került sor 1974-ben. A Salétrom utcai régi telephely mellett rekonstrukciót hajtottak végre a balmazújvárosi úti részlegben is. Új gépsorok, fényezőgépek, készáruraktár, laboratórium, szociális épületek készültek, s külön exportraktárként működött már ekkor a Galamb utcai telep is. Ekkor 600 ezer szék, fotel, fotelágy, fogas az üzem teljesítménye. Termékeinek 47 százalékát - kizárólag székeket - tőkés exportra szállítják. A hazai piacra elsődlegesen a Pillangó fantázianevű heverőt és a Bea, valamint a Kriszta nevű foteleket készítik. Ugyanakkor a központi irányítás mellett a gyáregységi tevékenység a termeléssel közvetlenül kapcsolatos területekre korlátozódott. A korábban eredményesen funkcionáló kereskedelmi, fejlesztési, pénzügyi, számviteli tevékenységek elsorvadtak. Az 1970-es évek voltak a Szék és Kárpitosipari Vállalat utolsó fejlesztései, mert ezek után nem a gyáregységeket, hanem csupán a központi gyárat (Budapesten) fejlesztették. A vidéki gyáregységekre már nem jutott pénz.

HAJDUTHONET Hajlított bútor és Kereskedelmi Részvénytársaság 1988

1988-ban a Szék és Kárpitosipari Vállalat gyárai részvénytársaságokká alakultak. Az alapító szándékát a korszerűbb szervezet, az átalakulással járó kedvezmények mellett nyilvánvalóan az is motiválta, hogy ezzel feloldást nyertek azok a feszültségek, melyek a nagyvállalati szervezetben a központ és a gyárak között felhalmozódtak. A Szék és Kárpitosipari Vállalat - mint központ - felbomlása után sikerült létrehozni azokat a funkcionális csoportokat (kereskedelem, gyártás- és gyártmányfejlesztés, számvitel, pénzügy), melyek az önálló gazdálkodáshoz elengedetlenül szükségesek.

Alapításkor az alapító nem a teljes vagyont vitte a társaságba: a döntő mértékben forgóeszköz természetű alaptőke mellett a társaság még több éven át állami tulajdonban lévő épületekben és telkeken működött. A főtulajdonos Impala Kft., valamint a Hajduthonet Rt. menedzsmentje által létrehozott Impala- Thonet Bútorkereskedelmi Kft. 1995 szeptemberében vételi ajánlatot adott a még állami tulajdonban lévő eszközvagyonra. Az ajánlatot az ÁPV Rt. 1996. december végén elfogadta. Ezzel a Hajduthonet Rt. többségi magántulajdonban levő privatizált céggé vált. A Hajduthonet Rt. stratégiai céljai között szerepelt: a minőség javítása, folyamatos technológiai megújulás, gyártmányfejlesztés, a hozzáadott érték növelése a rendelkezésre álló munkaerőbázis és eszközállomány hatékonyabb kihasználásával. A akkori tulajdonosi csoport hosszabbtávú gazdasági céljai közé tartozik a fejlesztési célkitűzések megvalósításához szükséges likvid források biztosítása, az Rt. vagyoni portfóliójának javítása, tőkeemelést követően a Hajduthonet Rt. részvény értékeinek stabilizálása annak érdekében, hogy tőzsdei bevezetésük lehetővé váljon. Sajnos ezekből a törekvésekből nagyon kevés valósult meg. Az állami vagyon rész kivásárlása a gyár működő tőkéjének elvonásával történt, olyannyira, hogy a gyárat a csőd veszélye komolyan fenyegette.

Sellaton Hajlítottbútor Gyár Rt. 2000

2000. év novemberében a cég neve – a Thonet család név oltalma miatt, a jogi következmények elkerülése érdekében – Sellaton Hajlított Bútor Gyár Rt.-re változik. 2004. évben Közgyűlési Határozattal a társaság jegyzett tőkéje leszállításra került a névérték 80 százalékával. Erre azért került sor, mert az utóbbi években kialakult kedvezőtlen termelési szerkezet és az ezzel egyidejű piacvesztések következtében a társaság eredményes működését már nem lehetett biztosítani. Az alaptőke leszállításával lehetőség nyílt a csődhelyzet és a felszámolási fenyegetettség elkerülésére. 2004. évben a Sellaton Rt. hiteleiért kezességet vállaló főtulajdonos Impala-Thonet Kft-nek nem maradt más választása a csőd elkerülésére, mint a Balmazújvárosi úti 6,6 ha terület eladása. Az ingatlan eladásból az Rt. banki tartozása rendezésre került. Jelentős változások következtek be a Sellaton Rt. irányításában is. Az új menedzsment fő célkitűzése a cég karcsúsítása, a létszám és a költségek csökkentése volt. A megtett intézkedések hatására a 2003. évi 143 millió Forintos veszteséggel szemben a 2004. évi adózás előtti eredmény már 6,9 millió Ft volt. Időközben, az Rt-kre vonatkozó kötelező módosítással Zrt.-re változott a társasági forma. 2004-től jelentős fejlődésnek indult a gyár. A létszám jelentősen csökkent - már csak 200 dolgozót számlált a gyár -, ugyanakkor nyereségesen tudott működni. Mindez 2007-ig tartott, amikor a gazdasági válság az egyik legnagyobb piacát, az amerikai exportot teljesen tönkretette. Az amerikai partner csődöt jelentett, és jelentős tartozást hagyott a Zrt-nél.

Mivel ez nem egy hosszú távú folyamat volt, hanem szinte minden előjel nélkül máról holnapra következett be, így a jelentős piac kiesést nem tudta a gyár pótolni. Ez csődhelyzethez vezetett. A felszámolás 2008-ban be is következett.

Sellaton Design Bútoripari Kft. 2007

A Kft. a hitelező banktól megvásárolva a követelést folytathatta a Zrt. tevékenységét. Jelentős létszámcsökkentéssel, mintegy ötven főre csökkent a létszám. Újra kellett építeni a piacokat, átszervezni a termelést és racionalizálni a működési feltételeket. Az első öt év a megmaradás éve volt, mely megteremtette az alapot a további fejlődésre 2013-ban már jelentős fejlesztésbe kezdett a Kft., melyet tovább folytat. Sajnos az elmúlt évek invesztíciós hiánya sok bepótolni valót eredményezett. A cég telephelyén lehetőség nyílt a több mint száz éves gyárépület építészeti és gépészeti korszerűsítésére. A 2013-as fejlesztés elkerülhetetlen volt, ugyanis a régi épületek energetikailag és gépészeti szempontból is elavultak voltak. Egy nettó 208 milliós Ft-os beruházás keretében megújult az 5110 m2 alapterületű főépület és 2607 m2-es csarnok. Ennek a fejlesztésnek a keretében, megújuló energiai berendezéseket is beépítettek az épületekbe, valamint leaszfaltozták az üzem udvarát, rendbe tették a gyár zöldfelületeit. A legutóbbi beruházás eredményeként a cég új gépek beszerzésével növelte termelési kapacitását.

A beszerzett gépek összértéke 185 843 euró, azaz mintegy 58 millió Ft, illetve önerőből további 37 millió forint értékben, további két új gép került beszerzésre. Így az elmúlt években összesen, több mint 300 millió Ft-ot költöttek a gyár fejlesztésére, a Sellaton Design Bútoripari Kft. magyar tulajdonosai. A korszerűsítések, fejlesztések 26 új munkahely létrehozásával jártak együtt és megteremtették az alapjait az egyedülálló profilú, dinamikusan fejlődő, hazai tulajdonú vállalkozás hosszú távú növekedésének.

A cég ma Magyarországon egyedüliként alkalmazza a tömörfa hajlítás technológiáját. Termékeink az eljárás egyedi lehetőségeit kihasználva különleges és sajátságos formavilággal rendelkeznek. A társaság életében egyformán fontos a hagyomány és a megújulás. Ennek szellemében a termékválaszték évről-évre bővül, a székek, étkező- és ülőgarnitúrák állandó formai újjászületéséről pedig neves hazai tervezők gondoskodnak. Az eredmény a vevők elismerésén túl szakmai elismerésekben is mérhető: termékeink közül több is kiérdemelte a Nívódíjas Ipari Forma címet.

Támogatónk:

Kapcsolódó linkek:

Hajduthonet termékcsalád

Kapcsolódó képgaléria

Kapcsolódó dokumentumok

Források