Cím: 4024 Debrecen, Piac u. 54.

• Agrár- és Élelmiszergazdaság
• Egészség és Életmód
• Épített környezet
• Ipari és Műszaki megoldások
• Kulturális örökség
• Sport
• Természeti környezet
• Turizmus és Vendéglátás

Támogatónk:

Kapcsolódó linkek:

Megyei értékek

A Debreceni Hajdú Táncegyüttes munkássága

A nemzeti érték egy olyan kőszikla, melyre identitásunkat is alapozhatjuk, ezért érdemes tisztelettel és alázatos áldozatkészséggel hozzáállni, védeni, óvni, s jelen javaslat alapját képező törvény szellemében szakszerűen dokumentálni is illő őket. Ebből a nemes szándékból született meg jelen javaslattételi tanulmány. Ugyanilyen különleges érték ugyanis a mottó szellemisége jegyében működő Debreceni Hajdú Táncegyüttes, amely Debrecen, Hajdú-Bihar megye és Magyarország valamennyi, a magyar néptánc és a nemzeti hagyományok kultuszának féltő óvására fogékonyságot mutató honfitársunk szívében összekötő egységet képező erővel rezonál. Az idén 64 éves amatőr együttes professzionális nívóval képviseli „a dalok, a táncok, a szokások színpadi bemutatásával” a magyar népszokások és néphagyomány ősforrásából táplálkozó embert, „aki egy hangon énekel, azonos nyelven táncol”. (Szabadi Mihály Csokonai-díjas koreográfus)

A javasolt nemzeti érték történetének gyökerei abba a XX. századba nyúlnak vissza, mely számos kihívással és fordulattal szőtte át hazánk történelmének újkori fejezetét. A 2018-ban már kereken a 65. jubileumát ünneplő Debreceni Hajdú Táncegyüttes, a hazai néptánc szerelmeseinek egyik kedvence, - mint minden hasonló, szép történelmi korral dicsekvő érték - letükrözi történetének íveivel a XX. század karakterét, főbb jegyeit, fordulatait.

A nemzeti érték kitüntető címre javasolt különleges hazai kulturális jelenség történetének felvázolásához egészen a múlt század derekáig kell visszakanyarodnunk a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény szempontrendszere alapján, a javaslat kereteit nem szétfeszítő, a témát, annak idén már 64 éves múltját és „a priori értelemben” vett nemzeti kincs jellegét mégis megtisztelő módon. Novák Ferenc Kossuth-díjas Érdemes Művész, a Prima Primissima-díj birtokosa már 2013-ban, az ekkor kereken 60. jubileumát ünneplő Debreceni Hajdú Táncegyüttes „históriáját” bemutató ünnepi kiadványában is megjelentetett levelében megértve és belülről átélve a professzionális eredményekkel dicsekvő, nagy múltú és kiegyenlítetten kimagasló szakmabeli színvonalat és elismertséget produkáló tánccsoport nívójának esszenciáját olyan értékelést fogalmazott meg, mely jelen tanulmány alapeszmeiségét is képezheti:

„Nem véletlen, hogy ennek a közösségnek a pedagógiai sikereiből olyan táncosok nevelkedtek ki, akik később ezt a szellemiséget és ezt a művészeti minőséget tovább tudták vinni. Kívánom az évforduló alkalmából, hogy ugyanolyan színvonalon dolgozzanak sokáig, mert az a nemzeti kincs, aminek a hordozói, az napról napra fontosabb lesz hazánkban.”

2016-ban érkezett el az az időpillanat, aminek aktualitását felismerve, a Hajdú Táncegyüttesért Közhasznú Alapítvány ügyvezető igazgatója, Lovasné Tiszai Zsuzsa jelen javaslattételi tanulmány összeállítását kérve elindította együttesét a nemzeti értékké nyilvánítás szép útján épp a 2018-as 65. születésnap előestéjén, 2017-ben. Az általa és férje, Lovas Bálint által már 1994-től hittel és alázattal, szívvel és elhivatott szakmaisággal, az elődöktől örökölt értékelvek mentén vezető, a hagyományokat sokszor újszerű megoldásokkal „megőrző” innovációkkal gazdagító szakmai útnak a számos rangos díj és elismerés mellett a magyar nemzeti értékpiramisba történő beemelkedés egy méltó és jelentős mérföldköve lehet. Az idén 64 éves Debreceni Hajdú Táncegyüttes a megyei, majd a kiemelt nemzeti érték, végül pedig a hungarikum címre javasolt helyi, megyei és országos szinten különleges nívót, népszerűséget, elismertséget és a magyarság népi tánckultúrájának autentikus megőrzését képviselő „kulturális örökségként” ugyanis minden szempontból megfelel a vonatkozó hungarikum törvény  értékelő szempontrendszerének, melyet a javasolt nemzeti érték történetének felvázolását követő indoklás is kidomborít majd.

A folyamatos és kiegyenlített utánpótlás, komoly szakmai képzés révén, iskolarendszerű átörökítését is képviselő értékjelenség története egészen a zavaros és sok fordulatot megélt XX. század derekáig vezethető tehát vissza. Roppant érdekes a táncegyüttes története az önmagában hordozott értékerő mellett azért is, mert ennyi idő távlatából, az előző századba visszanyúló gyökerekkel még kulturális jelenségként is figyelemre méltó „kortükörként” szikrázik róla vissza a történelmi-politikai változások kultúrát is meghatározó, sokszor negatív kihatású valamennyi lényeges fordulata. Nem különös persze, hogy a kommunista diktatúra és a szovjet tömb időszaka korabeli lét idején a néphagyományoknak, mint nemzeti identitásunk örökös letéteményesének, egyben a legőszintébb emberi közösségformáló erőnek a kultusza intenzív dinamikával, és lelkeket erősítő erővel tartotta össze az együttest.  S oka van annak is, hogy azok a tagok, akik az 1970-80-as években lélegezték be itt a „hajdús lét” életre szóló élményt adó levegőjét, akiknek ekkor „érett meg a lábán” egy-egy mozdulat, azok máig meghatározó emléket őriznek erről az időszakról és adtak/adnak át a hasonlóan lelkes, mégis más korszak lélektani sajátosságait hordozó utódaiknak is.

Ám a rendszerváltozás és az ezt követő időszak is komoly emberi-lelki-szakmai elköteleződést és az új kihívásokra való intelligensen rugalmas alkalmazkodást, a tánccsoport létét védő, sok új kompetenciát követelő tevékenységrendszert igényelt, aminek köszönhető az, hogy a Debreceni Hajdú Táncegyüttes neve a szakma élvonalában egy mindenki által tisztelt és szeretett szimbólummá nőtte ki magát az eltelt évtizedek során. S hogy egy ötlet, egy szakmai elhivatottságból fakadó hit és egy erre rezonáló, jó emberi közösség útja rendszereken, korszakokon és századhatárokon is átívelve hová juthat, azt még maga Zámbori István, az Építők Kossuth Lajos Művelődési Házának igazgatója sem tudhatta, amikor 1953-ban életre hívta a mai Debreceni Hajdú Táncegyüttes „ősformációját”, a Rákosi-rendszer névadási metodikája jegyében megkeresztelt Építők Népi Tánccsoportját. Ahogy az érintettek megfogalmazták lelki kötődésük szép líraiságba hajló módján: „Talán még maga sem merte igazán remélni, hogy az elvetett magból évtizedek és országhatárok felé emelkedő lomb terebélyesedik majd. Így lett, így lehetett, mert a gyökéreresztéséhez nélkülözhetetlen (szellemi) napsütés az akkori két fiatal szakmai vezető: Béres András és Varga Gyula lényéből átsugárzott az ugyancsak ifjú táncosokba.” A két nívós szakember útjai azonban az eltérő szakmai elképzeléseket ugyan színvonalas, de más-más irányba vivő módon elváltak 7 közös év után 1960-ban, melynek eredményeként Béres András, aki ekkor már a Déri Múzeum igazgatója is lett a Népi Együttest vitte tovább, s a tagság véglegesülése után 1960. szeptember 22-én alakult meg az újjászervezett együttes dr. Varga Gyula (Gyuszi bácsi) vezetésével, mely az Építők Hajdú Táncegyüttese nevet vette fel. A letisztult új célvonal, az új vezetés és új életszakasz a tánccsoport életében olyan egyértelmű irányt, határozott célrendszert és feladatrendszert fogalmazott meg, melyek az ezt követő újabb időszakok korszakos kihívásaival gazdagodva mégis az együttes művészi-szellemi-erkölcsi létének fundamentumává váltak, s mely jelen javaslat mottójaként is olvasható. Szakmai vezetésének termékeny 5 éve során 1965 végéig dr. Varga Gyula új művészi-stiláris és metodikai csatornákat nyitott meg együttese életében: „Ablakot nyitott a néptáncművészet legszebb műveire, vendégkoreográfusokat hívott, és kísérletezett maga is az eredeti néptánc feldolgozásának újszerű lehetőségeivel.” Ez idő során a magas hőfokon égő művészi-emberi kötelékek, az elhivatottsággal összefont páratlan összetartás és az egyéni teljesítményeknek is teret adó, mégis igazi családias és baráti közösségként „együtt lélegző” tánccsoportban igen komoly baráti szálak és szerelmek szövődtek a tagok között, s a próbák a sok-sok derűs pillanat mellett felelősségteljes munkává nemesültek, s valamennyiük életének meghatározó időszakává váltak. Dr. Varga Gyula néprajz-tánckutató tudós, pedagógus és koreográfus új útra vezette az ekkor első, azóta sok pozitív megújulást megélt akkori csapatát: az eredeti néptáncfolyamatokat nemcsak bemutatta, hanem felhasználta az abban az időben bontakozó újabb koreográfiai irányzatok szellemében. S az ok, ami miatt mégis lemondott erről a nemes feladatról, lényeges és szervesen hozzátartozik a javasolt nemzeti érték korviszonyok által meghatározott történetéhez. 1965 elején ugyanis már igen nyomasztó gondok nehezedtek az együttesre, úgymint: néhány régi táncos kor és élethelyzet szülte természetes kiválása, az utánpótlás hiánya, a zenekar szakmai bizonytalanságai és működést segítő, de ekkorra megcsappant támogatás, s a fenntartó művelődési ház munkatársainak más irányú figyelme. Így állt elő egy különös, mégis figyelemre méltó helyzet, mégpedig, hogy dr. Varga Gyula 1965. december 31-én bejelentett lemondását követően az ekkor vezető nélkül maradt Építők Hajdú Táncegyüttese így is folytatta a munkát, s küszködtek ugyan egyedül, de a próbák bizony így sem maradtak el, s ez egy meghatározó, az együttesre jellemző különleges szakmai-emberi-etikai összefonódottság egyik legékesebb bizonyítéka volt. S nem túlzás a kijelentés, hogy az ekkor végveszélybe kerülő Hajdú együttest az akkori tagok mentették át a jövőnek. Kiemelendő ebből az időszakból Nagy László a kiváló táncos különleges összetartó személyisége, aki sajnos már eltávozott az élők sorából, de sokáig asszisztensként és együttese előrehaladását segítve kulcsegyénisége volt az időközben komoly hazai és nemzetközi hírnevet szerző művészeti csoportnak. 1966. április 30-tól pedig újabb kiváló egyéniség került mindössze 28 évesen az Építők Hajdú Táncegyüttesének művészeti vezetőjének pozíciójába dr. Kardos László „A” kategóriás néptáncoktató személyében. Összetett és felelősségteljesen felvállalt feladatrendszerének homlokterében az együttes működési, művészeti koncepciójának alakítása, az utánpótlás szervezése, működőképes zenekar létrehozása, a műsorok lebonyolítása, a kosztümtár szakszerű gyarapítása és egyéb, a működés alappilléreit jelentő lényegi feladatok álltak. A nehéz helyzetben is összetartó „maradék mag”, melyet ekkor átvett 8 fiú és 9 lány táncosból állt, de már legelső, s a „Hajdúk” közösségi lelkületét mindig is jellemző őszinte beszélgetésük alkalmával kiderült, hogy egyet akarnak: „a Hajdú Együttes megmaradását”. Az első, mindent eldöntő közös beszélgetésből három évtizednyi, a csoport történetének meghatározó fejezetét jelentő korszak nőtt ki nagyszerű ember-szakmai eredményekkel, csúcsteljesítménnyel és máig felejthetetlen élményekkel. A talpra állás hírére nagyon sok, a vezető nélküli időszakban eltávozó táncos is visszatért, s az évek során ebből a „szakmai bölcsőből” az eltelt évek során komoly néptáncosok és „B”, „C” kategóriás néptáncoktatók nőttek ki. Később sokan elvégezték a néptánc iránti itt szerzett rajongásuk mentén fejlődve a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakiskola színpadi-táncos képzését, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakát, s általuk folyamatosan emelkedett az utánpótlás csoportok szakmai nívója is. Ezt a korszakot az „akarás” nemes szándéka határozta meg és töltötte fel hihetetlen aktív energiákkal, amiről maga a vezető így vall: „Akartuk, hogy együttesünk minden tagja úgy táncoljon eredeti néptáncot, amilyen biztonsággal anyanyelvét beszéli. Akartuk, hogy ehhez a tudáshoz minél többen hozzáférjenek, ezért néptánciskolát nyitottunk. Akartuk, hogy együttesünkből és segítségünkkel máshonnan is képzett szakemberek kerüljenek ki, akik méltó folytatói lehetnek e nemes ügynek bárhol. Akartuk, hogy műsorainkkal azok szívébe is visszalopjuk a szeretetet néptáncaink iránt, akik nem termettek ugyan táncra, de szemük és értelmük nyitott erre. Talán e törekvéseink szerény eredményeinek elismerése a “Népművészet Európa Díja”, amelyet a nemzetközi kuratórium 1979-ben ítélt oda együttesünknek.”

Dr. Kardos László végül a rá mindvégig jellemző elköteleződés és felelősségtudat jegyében mondott búcsút együttesének, ugyanis akkor már a Kölcsey Ferenc Megyei és Városi Művelődési Központ igazgatóhelyetteseként már nem tudott annyi fókuszált időt fordítani az együttesre, mint amennyit szeretett volna, amennyi szükséges lett volna, így átadta a botot az együttes hajdani táncosának, Kiss Józsefnek, aki táncosként itt eltöltött korábbi 10 évét azzal tette emlékezetessé, hogy „nemes szépséggel” rajzolta mozdulatait. Mivel 1980-tól a szintén debreceni Forgó Rózsa együttes irányítása során vezetői tapasztalatokat is szerzett, elfogadta a leköszönő dr. Kardos László megtisztelő felkérését, és két évig vezette az együttest 1991-1992-ben. Mivel azonban emellett főállásban pedagógusként is dolgozott, ő sem tudta volna tovább maximális figyelemmel vinni az együttes irányításával járó felelősségteljes teendőket, így átadta ezt a megtisztelő feladatot egy különleges személynek, Koroknai Katalinnak. Az együttes történetében először került női vezető a táncosok élére, aki asszisztensként, s bámulatos szervezői adottságait az együttesért kamatoztatva már komoly szakmai múlttal és kötődéssel, biztos pontként jelenlévő értékes bázisként egyébként is alapja volt a szakmai munkának. Ő maga így vallott erről: „Az együttesben nőttem fel, itt találtam magamra. Az eltelt esztendők határozták meg egész további életemet, itt fedeztem fel a nekem való hivatást. Táncoktató vagyok, az együttesnél pedig mindenes.” Koroknai Katalin azonban nem csupán táncoktató volt, hanem egy olyan szakember, aki széles művészi rálátásból fakadó kiváló lényeglátással és remek érzékkel lélegzett új, „hajdús” életet más koreográfusok alkotásaiba. Lényéhez igazán közel a gyermekműsorok által, ezek szerkesztésében brillírozott igazán, igen népszerű Hencidától Boncidáig című műsora több bemutatót is megélt. Komplex megoldásokat kereső személyisége és lényeglátása mentén 1992-1994-ig tartó művészeti vezetése alatt igyekezett együttesét egy átfogóbb kohézióba megfelelő nívón elhelyezve a megyei és országos néptáncmozgalom minden időben megválaszolandó kérdéseire is megtalálni a válaszokat. Különösen nagy hangsúlyt fordított az iskoláskorú gyermekek érdeklődésének felkeltésére a népszokásokat táncban megfogalmazó teljesen újszerű előadás-sorozatával, a néptáncalapokat átadó tanfolyamok szervezésével, s ehhez idomuló ötletekkel. Koroknai Katalin időszaka az együttes életének meghatározó korszaka volt, viszont az együttes eljutott fejlődésének abba a korszakába, amikor egy fókuszált munkát megvalósító, a férfi-női vonalat az együttesért „együtt lélegezve” képviselő, kizárólag erre a feladatra koncentráló pár tudta továbbra is az élvonalban tartani követve a változó országos tendenciákat is. Ezentúl már nem volt megoldható, hogy kívülről hívnak férfi szakembert az eredeti anyagok elsajátításához. Az újabb korszak újszerű kihívásainak megfelelni tudó fiatal táncos pár kezébe került ekkor, 1994-ben a Debreceni Hajdú Táncegyüttes szakmai-művészeti vezetése, s Lovasné Tiszai Zsuzsa és Lovas Bálint beváltották a személyükhöz fűződő reményeket, s azóta is, azaz immár 23 éve koordinálják a csoport munkáját. Dr. Kardos László az Alapítvány Kuratóriumának elnökeként, Koroknai Katalin pedig az Alapítvány ügyvezetőjeként vállal továbbra is lényegi szerepet az együttes magas színvonalú és kiegyenlítetten a hazai és nemzetközi élvonalban járó szerepléseinek, létének elemi fontosságú munkálataiban. Lovasné Tiszai Zsuzsa a legjobb „nevelő”, Koroknai Katalin mellett, az ő asszisztenseként és a gyermek csoport nevelőjeként szerezte meg az alapozó és őt egy életre elkötelező szakmai tapasztalatot, de mondhatjuk, egész életét meghatározó élménykincs ivódott itt azóta is a csoportért lélegző lényébe. A néptánc ugyanis oly mértékben megbabonázta őt, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-néprajz szakán folytatta tanulmányait, s az itt szerzett tudást egyrészt az együttes magas szakmaiságú vezetése, másrészt pedig a 60. jubileumi évre dr. Kardos Lászlóval közösen szerkesztett kiadvány elkészítése, az archívumok és az együttes történetét felvázoló adatok hiteles „históriai múltat” feltáró szakszerű feldolgozása során tudta kamatoztatni. Férjével, Lovas Bálinttal való egymásra találásuk is meghatározó volt abban, hogy jelenleg immár 23 éve főállásban és maximális elhivatottsággal tudja koordinálva segíteni a Debreceni Hajdú Táncegyüttes létét, munkáját a megörökölt magas színvonalon. Mindketten tudták azt, amikor az együttes élére álltak, hogy „egy negyvenéves, az ország élvonalába tartozó, nagy utánpótlással működő együttes átvétele hatalmas felelősség. A teendők mérlegelése után úgy döntöttünk elvállaljuk, hiszen mindketten a néptánccal szerettünk volna foglalkozni, és éreztük magunkban a tenni akarást, az erőt. Mint tudjuk, megtartani legalább olyan nehéz valamit, mint elérni. Ránk is folyamatosan ez az áldott teher hárul.”- vallja Lovasné Tiszai Zsuzsa. Fiatalságuk és új szemléletű lendületük a „féltve, de megújítva” szellemében hozott új színt és lendületet a csoport életébe. Már táncosként sem elégítetté ki őket a próbateremben tanult táncok, az ott kapott ismeretek. A maguk kedvére kezdtek önerőből és önállóan olyan táncanyagokkal foglalkozni, amelyek nem szerepeltek az együttes repertoárján, és országos tekintetben is kevésbé voltak ismertek. A rendszerváltás utáni időszak tehát ilyen módon, s  az ő vezetésükkel tükröződött vissza a Debreceni Hajdú Táncegyüttes általuk megnyitott és fémjelzett új korszakában. Az ún. „nagy változások kora” nemcsak társadalmi, politikai, gazdasági értelemben, hanem szakmai területen is új csatornákat, irányokat nyitott meg. Egyre inkább előtérbe került – a táncházmozgalom hatására is – a táncanyagok autentikus értelmezése a színpadi megfogalmazás tekintetében is. A néptáncmozgalom fejlődése során mára már a nagy tájegységektől eljutottak a falvakig, és sokszor már emberre lebontva tanulják, tanítják a táncokat. Azt a munkát, amelyet akkoriban végeztek el Lovas Bálinttal együtt, ösztönösen tették, szívből-szerelemből, és nem gondolták, hogy bizony ez már a jövő, mégpedig a mára már jelenné érett akkori jövő.

Az együttes 1960-ban megfogalmazott alapkoncepciójának fő sodrása a „hagyományőrző innováció” jegyében a mostani vezető-páros irányítása alatt is megmaradt, a kor és az új kihívások által elvárt újabb szempontokkal gazdagodva. A 1960-ban megszületett vezérelv szerint:

„Az együttes célkitűzéseiben szerepelt az eredeti néptáncanyag megismerése, s az éppen ebben az időben bontakozó újabb koreográfiai irányzatok kísérleteiben való részvétel.” A „Hajdúkat” tehát már történetük kezdetén is az „útkeresők” közt tartották számon. A „Debreceni Hajdú Táncegyüttes” eddigi, emberöltőnyi időszakára jellemző, hogy a táncot nem csupán ismeretanyagként kezeli, hanem a művészi elképzelései megvalósításának különleges eszközét is látja benne. Bartók Béla és Kodály Zoltán azon törekvéseit keltik életre a mai kor kulturális viszonyai közt aktualizálva, amelyek lényege, hogy „a népi kultúrát, így a néptáncot és a népzenét is a magas kultúrák közé kell emelni.” Ennek a szellemében munkálkodtak dr. Varga Gyula, dr. Kardos László is, és a Lovas házaspár is ebbe a művészi koncepcióba nőtt bele táncosként. Az együttes már az 1980-as években olyan szerkesztett, s tematikailag egy szálon futó bemutatókat valósított meg kimagasló nívóval, melyek messze megelőzték saját korukat. Ezekben a különleges műsorokban az „össz-művészet elvén” addig teljesen szokatlan módon más művészeti ágak képviselői is szerepet kaptak, különleges harmóniával összefogva a képzőművészet, a költészet és a komolyzene képviselőivel. Thuróczy György rendező, Pinczés István rendező és Rőmer Ottó zeneszerző, újságíró kritikus nevét mindenképp méltó itt megemlíteni. Lovasné Tiszai Zsuzsa és Lovas Bálint számára tehát teljesen egyértelmű volt, hogy ezen az úton haladnak tovább ők is. A Fekete piros, a Megszépült szegénység és az Arra van a kőhíd rakva, valamint a Táncos Maskurák című műsoraik és Miske László színművész felkérésére készített Mádéfalvi veszedelem című táncjátékuk is ékes példái ennek az útnak. Mester István mozgásművésszel, Vitéz Ferenc költővel és Burai István képzőművésszel való közös munkáik is tiszteletteli említést érdemelnek e korszak kapcsán. Szakmai kapcsolatrendszerüket pedig az együttes fejlődése és magas szakmai, elismertségi színvonalon tartása okán annak a művészi koncepciónak a jegyében alakították ki, melynek lényege a jövő generációja felé irányuló aktív, elgondolkodtató és a gyermekek lényébe kódolt hagyományőrzés. Ennek sodrásában a tánc bemutatása mellett mindig igyekeztek elgondolkodtatni túlmutatva az esztétikai élmény varázsán, új tartalmakkal megtöltve azt. Művészi-vezetői munkájuk az alábbi irányvonalakkal és alkotói együttműködésekkel erősítette az elődöktől kapott értékeket:

-          erdélyi gyűjtőutak, tánctáborok szervezése minden hajdús számára a rendszerváltást követő „nyitás” után, mely „közvetlenül a forrással” történő érintkezésből fakadó tanulási és élményfolyamatot biztosított és biztosít azóta is az egyes generációknak,

-          a Hajdúság és a Hortobágy kiemelten értékes, „szívbeli kötődésből fakadó” központi szerepe munkásságuk révén a tánccsoport életében,

-          Furik Rita koreográfussal együtt dolgozva a lírai vonal érzékenyen finom érvényesülése a csoport életében, munkáiban,

-          Boka Gábor és a táncszínház révén a humor és a groteszk vonulat érdekes, újszerű megjelenése a „Hajdúsok” életében,

-          a Csokonai Színházzal való azóta is folyamatos szakmai kötődés révén pedig az amatőr tánccsoport kőszínházba történő bekerülésének kivételes és megtisztelő, új kihívásokat adó lehetősége.

 A rendszerváltás pozitív és negatív hatásainak hullámai közt kellett irányítani ebben az időszakban az együttest. Pozitív hatásként emelhető ki mindenképp az, hogy a szovjet tömb szétesésével és a határok megnyílásával a táncosoknak valós lehetőségük nyílt „testközelből”, eredeti közegükben megismerni a táncokat, dalokat, viseleteket, magát az általuk közvetített népi kultúrát, míg 1990 előtt csak „koreográfiákat” tanultak be. A Lovas házaspár által 1994-től személyesen szervezett erdélyi gyűjtőutak során azonban már testközelből ismerhették meg, a „forráskincs” eredeti hordozóitól a mozdulatokat, formációkat, ami magasabb művészi síkra emelte a „Hajdúk” táncművészetét. Ettől kezdve fokozódó hangsúlyt kapott az eredeti anyag elsajátítása improvizációs szinten, ami a tánctudás legmagasabb foka, majd ezt követően indult csak meg értelemszerűen az alkotói folyamat. Három fő táncanyag állt az 1990-es évektől a „hajdús táncosok” művészi irányvonalának fókuszában az egyébként sok más táncelemet hordozó roppant gazdag repertoárban, s ez jellemző mind a mai napig: hajdúsági táncok, marossárpataki magyar és cigány táncok és kalotaszegi táncok. Ezek azok az „állandó, stabil bázist” képviselő alapelemek, amelyeket minden „Hajdús” táncos ismer, ezeket a táncokat valamennyien „tudják”. Az e táncanyaghoz való érzelmi, szakmai kötődés pedig éppen az első, nagy 1994-es gyűjtőúthoz kapcsolódik: Marossárpatakra mentek ekkor, s a meghatározó élmények hatására a következő évben már az egész felnőtt táncegyüttest kivitték egy egyhetes tánctábor keretében, s a helyiek lelkes segítségével sajátították el a táncrendet, együtt éltek, egybeolvadtak az őket lelkesen és jó szívvel fogadó falu lakosságával. Innen a következő állomás Kalotaszeg volt, ahol azonnal belecsöppentek egy türei lakodalomba, s az élmény hatására azóta minden generációt elvisznek Kalotaszegre, szinte minden Húsvétot Inaktelkén töltenek, s igyekeznek biztosítani azt a közvetlen „tanulási élményt”, hogy valamikor az ifjúsági korosztály elérésekor minden táncosuk lehetőleg itt, magánál a „forráskincsnél” sajátítsa el a kalotaszegi táncokat.

Az együttes mindig is küldetésének tartotta a határon túli magyarsággal való kapcsolattartást, kapcsolatépítést, segítésüket. Többek között ennek köszönhető, hogy hagyományőrző csoport alakult gyermekekből és ifjakból Inaktelkén. Néhány éve a Fekete-Körös völgyi szórvány magyarsággal építenek szoros kulturális kapcsolatot. A köröstárkányi (Bihor megye) magyarok felkérésére archív anyagok és aprólékos gyűjtőmunka alapján „rekonstruálták” a helyi táncokat, és visszatanítják azt. Jelenleg négy csoportban folyik az oktatás, melyekben közel nyolcvan fő vesz részt: alsó tagozatosok, felső tagozatosok, felnőttek és a környező települések magyar gyermekei. Fellépnek a falu közösségi rendezvényein, a nemzeti ünnepeinken, mindezt természetesen térítésmentesen teszik. Mentorálási tevékenységükre felfigyelve hívták meg az együttes vezetőit a Kárpát-medencei Magyar Kulturális Civil Szervezetek Konferenciájára, mely 2017-ben a határokon átnyúló kulturális együttműködések, „jó gyakorlatok” bemutatását tűzte ki céljául.

Ezek a különleges szakmai-emberi kapcsolatok természetesen nem egyirányúak, hiszen ők is igyekeznek minél többször vendégül látni az erdélyi táncosokat, akik több alkalommal szerepeltek műsoraikon, és közös táncházakat is szerveztek már Debrecenben a marossárpataki, inaktelki, türei, széki, ördöngősfüzesi és visai táncosokkal. Emellett azonban a hazai, távolabb eső, más kulturális hagyományokkal bíró vidékek népi tánckultúráját is igyekeznek autentikus odafordulással bevonni repertoárjukba. Palenik József koreográfusnak, a Szigetköz szülöttének személyes hatására, a „morzsáról morzsára” rekonstruált kutató munkája eredményének művészi formába öntése során született meg a Szigetközi táncok című, azóta hazai és nemzetközi szinten is híressé vált koreográfiájuk, melyet a mai napig repertoáron tartanak. Szintén Palenik József hatására kezdtek el a hajdúsági, a hortobágyi táncanyaggal is behatóbban foglalkozni mégpedig annak a küldetésszerű elképzelésnek a mentén, hogy: „Próbáljunk visszahatni a hagyományőrzésre azáltal, hogy megerősítjük azokat a még létező pontokat, ahol még él a hagyomány.” A mosonmagyaróvári Lajta Néptáncegyüttest és Debreceni Hajdú Táncegyüttest innentől nem csupán a koreográfiakészítés, hanem éppen ez a fajta hagyományőrzés kapcsolta össze. S innentől kezdve határozta meg együttesvezetői munkájukat az a „Hajdú tánckultúrát” azóta több eltéphetetlen szállal átszövő törekvés is, hogy a Hajdúság és a Hortobágy népi kultúráját és tánchagyományait felkutatva megőrizve ismertessék meg az országgal és a nagyvilággal, hisz e vidék már Ady Endre óta a magyar táj, a magyar valóság szimbolikus emblémája, ám lényegiségét belülről kevesen ismerik igazán. Autentikus közvetlen és közvetett forrásokból merítkező szisztematikus gyűjtésüket a Magyar Tudományos Akadémia és a magánarchívumok anyagának feldolgozása mellett az együttest 1960-1965-ig vezető dr. Varga Gyulával való folyamatos szakmai eszmecseréjük koordinálta, hiszen ő még személyesen is részt vet az 1960-1970-e s évek gyűjtésein, s számos új adalékkal gazdagította a fiatal pár által újbóli lendületbe hozott munkát. Az eltelt idők során a koreográfiai szemlélet is lényegesen megváltozott persze, ami a táncanyagok feldolgozásának is újfajta értelmezési irányt szabott. Így született meg alapos kutatásokra építve Lovas Bálint által a Számadóbál a Hortobágyon című koreográfia, amit be is válogattak az Országos Felnőtt-Néptáncantológia műsorába is. A Hortobágy különleges varázsa mindenkit megbabonáz, aki mélységeit kutatva értő-érző módon fordul értékeihez, nem csoda, ha a fiatal pár is a Hortobágy szerelmesévé vált, s merve nagyot álmodni, s először 2006-ban megrendezték az Országos Pásztortánc-találkozót- és versenyt a Hortobágyon, ami azóta hagyománnyá vált, s minden évben megrendezésre kerül, az adott év Pünkösdjén megtartva a Gulyás-napokhoz kapcsolódva. A komoly összefogással megrendezésre kerülő verseny céljai:

„Táncos hagyományaink egyik legarchaikusabb területének, a pásztortáncok világának megőrzése, népszerűsítése és színpadra állításának ösztönzése a Világörökség részét képező Hortobágyon, a Gulyásverseny rendezvényeinek keretén belül. Lehetőség biztosítása olyan emberekkel való találkozásra, akik ezt a hagyományt a mindennapi életük és munkájuk során őrzik.”

A versenyhez eleinte fesztivál is kapcsolódott, amelyen kezdetben öt-hat hazai és határainkon túli magyar együttes is részt vett, akikkel azóta szoros szakmai és baráti kapcsolatokat ápol az együttes. S külön öröm, új értékelem az értékőrzés szép folyamatában, hogy ezeknek a rendezvényeknek köszönhetően felnőttekből álló néptánccsoport szerveződött a Hortobágyon, melynek szakmai vezetésére Lovasné Tiszai Zsuzsát és Lovas Bálintot kérték fel, akik ennek örömmel tettek eleget, s eddigi szakmai pályafutásuk egyik legértékesebb és számukra legtöbbet jelentő elismerésének tekintik, hogy köszönetképp születő elismerő oklevelet, melyet a hortobágyi táncosoktól kaptak a 2013. évi Országos Pásztortánc-találkozón, a Víziszínpadon.

A Debreceni Hajdú Táncegyüttes autentikus és az újabb kor művészi-és formanyelvének „finomrezdüléseit” is megérző módon vezetett és haladó történetében azonban nem ez volt az első és nem is az utolsó példa arra, hogy egy elhivatott, egy lelki-művészi célért dolgozó művészi csoport az „értékteremtő értékőrzés” felvállalt küldetése mentén haladva miként tudja újabb és újabb ágakat növesztve gyarapítani, gazdagítani nemzeti hagyományaink ápolásának kultuszát. Az évek során ugyanis a sokszor csak maroknyi, táncolni, alkotni akaró emberi-művészi közösség valóságos intézménnyé nőtte ki magát és fennmaradása, színvonalas működtetése okán újabb intézményeket hozott létre erősítve az eredeti célt, azt, hogy a néphagyomány ne csupán múzeumi adatok sokaságával köszönjön ránk, hanem saját cselekvéseink révén mindannyiunk lelkét gyarapítsa, szükséges, hogy minél népesebb embercsoportok szeressék és műveljék, megmutassák és kedvet ébresszenek iránta. Ennek jegyében a felnőttegyüttes létét és hagyományőrző szerepének betöltését a kezdetektől mindmáig meghatározza a folyamatos működés, amelyet csak jól szervezett és lelkesen, magas szakmaisággal, de élményt adó módon oktatott utánpótlással lehet minden időben biztosítani. Kodály Zoltán szellemében egyértelmű céljuk volt mindig, hogy a magyar népi gyermekjátékokat és gyermektáncokat meghonosítsák a legkisebbek körében is, hiszen a Kodály Zoltán emelte ki először, hogy:

”…a gyermekeknek szánt zene a mai körülmények között nálunk fontosabb, mint a felnőtteknek írt kompozíció, mert ez formálja a jövő közönségét.” S ez bizony komoly feladatot rótt a táncot szabadidőben, szenvedélyként folytató szakmai közösségre már a kezdetektől fogva. S megvizsgálva történészi oknyomozó szemmel az utánpótlás korszakonkénti megoldásait, azt látjuk, hogy természetszerűleg határozta meg ezt a lételemet jelentő kihívást mindig az éppen adott politikai korszak. Az alapítástól, 1953-tól ugyanis több mint egy évtizedig teljes mértékben megoldatlan és hektikus, kiszámíthatatlan volt az utánpótlás, eleinte ugyanis főleg építőipari szakmunkástanulókat toboroztak, akik azonban az iskolai-szakmai gyakorlatok miatt nem tudtak kellő rendszerességgel próbákra járni, ezt követően pedig a honvédség „segítő közreműködését” kérték a vezetők, ám ez sem hozott igazi megoldást. Dr. Kardos László 1966 tavaszán az akkor 3 hónapra vezető nélkül maradt, csonka együttest vett át, s egyáltalán nem volt biztos a jövő sem, bár sok táncos visszatért később az újbóli lendület hírére. A Kádár-rendszer időszakában több olyan tényvalóság is nehezítette a folyamatos utánpótlást, amivel nehéz volt megbirkózni, pl. a felváltott delelőtt-délután rendszerben zajló oktatási rend, a korabeli kultúrpolitika gyakorlati gyengeségei a népművészet egyébként „zászlóra tűzött” népszerűsítése kapcsán, a divatos, modern táncok előtérbe kerülése az ifjúsági táncos alkalmak során, s végezetül a permanens égető pénzigény, hiszen a csoportoknak próbatermekre, szakmai vezetőkre, kosztümökre volt szükségük. 1968 volt az az év, amikor végre Kardos Lászlóné Szathmári Emma vezetésével elindult a legelső úttörő korú utánpótlás csoport 38 táncossal. S minden nehézség ellenére folytatódott az utánpótlás szervezése a későbbiekben is: 1970-ben már 118 táncosuk volt a ”Hajdúknak”, ám az igazi fordulatot a Lőwy Sándor Úttörőház igazgatójának, Marton Erzsébetnek az együttessel kötött megállapodása hozta meg 1974-ben. Eszerint az Úttörőház saját keretein belül szavatolta kisdobos és úttörő korú csoportok létrehozását, a próbatermet rendelkezésre bocsájtotta, s vállalta a zongora-kísérő, a zenekar és a táncos szakmai vezetők költségeit is, s az együttes ezért cserébe csak az Úttörőház színeiben vállalhatott fellépéseket. Az ifjú táncosok pedig később természetesen felnőttként folytatták, folytathatták a táncot a Hajdú Együttesben. Fokozatosan lehetővé vált a felmenő rendszerű néptáncoktatás megvalósítása is. 1977-ben és még több éven át a Hajdú Együttes utánpótlását már 8 csoport alkotta 265 taggal. Az 1970-es év hozott egyébként alapvető változást az utánpótlás-nevelésben, ugyanis a kiegyenlített létszámgyarapodás már lehetővé tette az együttesbe jelentkezők felvételi rendszerének szakmai kidolgozását, bevezetését is. Az első néhány esztendőben csupán két elemi alapkövetelményt állítottak a jelentkezők elé: legyen megfelelő ritmusérzékük a mozgáshoz és jó hallásuk az énekléshez. Természetesen ezek a követelmények az évek során fokozatosan bővültek, cizellálódtak: ahhoz, hogy egy általános iskolát befejező táncos az ifjúsági együttesbe kerülhessen egyrészt már be kellett mutatnia a kijelölt táncos-technikai fejlesztő gyakorlatokat (forgások, ugrások, lendítések, stb.), másrészt pedig improvizálna kellett az eredeti néptáncanyagból, sőt a megtanult koreográfiák kellő szintű ismeretéről is számot kellett adnia. Az együttes vezetése minden esetben közösen értékelte a felvételizők teljesítményét, külön hangsúlyt adva a táncos emberi jellemzőinek is, úgymint a tettekben megnyilvánuló lelkesedés és fegyelmezettség. A szakmai szempontok és tudás mellett ugyanis mindig különös hangsúlyt kaptak az emberi tényezők a „Hajdúk” életében, hiszen csakis egy fegyelmezett, fejlődni akaró és szerető, de baráti-családi közösséget is alkotó szakmai-emberi csoportként tudtak évtizedek alatt kiegyenlítetten ilyen mind a hazai, mind a nemzetközi szakmai vetületben magas szinten teljesítve elismerést és rangot kivívni a néptánc általuk képviselt vonulatának.

S bizony az 1960-as évektől már városi, megyei, országos és nemzetközi rendezvényeken egyre ismertebb és mindenhol a legmagasabb díjakat elhozó tánccsoport működtetésének, minőségi létének a szakmai, emberi tényezőkön túl a folyamatosan és minden korszakban más-más kihívást jelentő egzisztenciális feladatok is hangsúlyos részét képezték a javasolt nemzeti érték ezidáig 64 éves történetének lényeges fejezetét jelentve.  Alapvető, mondhatni létkérdést jelentett számukra a „helyszín”, a próbaterem kérdésköre. S egy ilyen, az 1970-es években még az utánpótlás lényegi feladatával is küzdő tánccsoport életének minden húrját összhangban koordinálni komoly feladat volt és ma is az. Kiemelendő pl. az a nehéz időszak, amikor a Kölcsey Ferenc Városi Művelődési Központ aktuális vezetésén múlt a próbaterem biztosítása, amikor pl. az 1964-es időszakban egyre többször maradtak el a próbák a rendelkezésükre bocsájtott terem más célra történő felhasználása miatt. S hiába oldódott meg az egyik probléma, azaz az utánpótlás-kinevelés, ha 1971-ben a kosztümtárban a lányoknak négy, a fiúknak pedig két rend ruhájuk árválkodott megviselt állapotban. Később a megszokott tánchelyiség felújítása miatt csaknem két évig, 1981-1982-ben az Úttörőház segítette ki az együttest a rendelkezésére álló nagytermével, ami a mai Megyeháza díszterme. S bár ezt követően még visszaköltözhetett a megszokott otthonába az együttes, ám 1984-ben az MSZMP Hajdú-Bihar Megyei Bizottságának vezetői egyik napról a másikra úgy döntöttek, hogy az együttesnek távoznia kell a közel harminc éve használt, a táncosok által egyébként példásan megbecsült, napos beosztás szerint rendben tartott helyiségekből. Ekkor ismét veszélyzónába került az akkor már hazai és nemzetközi szinten is elismert „Hajdúk” közel három évtized művészi-pedagógiai eredménysorozata, s több mint kétszáz lelkes, elkötelezett táncos közös álma. Ekkor dr. Szabó Imre, a Hajdú-Bihar Megyei Tanács elnöke sietett a tánccsoport segítségére, s végül a volt zeneiskola épületét, az életveszélyessége miatt bezárt Hatvan utca 32. szám alatti épületet bocsájtotta rendelkezésükre, s 1986. február 16-án megtörtént a Hajdú Székház ünnepélyes átadása, mely a mai napig is, azaz 31 éve a Debreceni Hajdú Táncegyüttes székháza megfelelően optimális körülményeket biztosítva az együttes működéséhez. Ebben az épületben nem csupán a próbák zajlanak, hanem az azóta iskolarendszerűvé fejlődő oktatás is folyik, s jelenleg a többszörös tulajdonosváltás után a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Hajdú-Bihar Megyei Kirendeltségének tulajdonában áll. Az épület paraméterei megfelelnek a törvényi előírásoknak (ugyanis) az oktatás számára is: egy nagyterem, két kisebb terem és kiszolgáló helyiségek állnak rendelkezésre. Az épület további előnye, hogy a Belvárosban található jó megközelíthetőséggel, működtetése és karbantartása, felújítása teljes mértékben a Hajdú Táncegyüttesért Közhasznú Alapítvány feladata, ám mivel határozatlan idejű szerződésben „csak” használatba kapták az épületet az állagmegtartó munkálatokon túl nagyobb fejlesztések nem jöhetnek számításba jelenleg, hiszen ez a tulajdonviszony állapot bizony sok bizonytalanságot is szül.

A Hajdú Táncegyüttesért Közhasznú Alapítvány megszületése szerves része annak a folyamatnak, melyek segítik az együttest a folyamatos és biztonságos, 64 éve kiemelkedő és a megújulások által a modern kihívásoknak is megfelelő, kiegyenlített komoly szakmai színvonalat képviselő nívós művészi teljesítmény elérésében. Az anyagi, tárgyi, eszközbeli igények kielégítésére, s a fellépő ruhák minőségi biztosítására irányuló kiadások, valamint az oktatók, koreográfusok, szakmai vezetők és fellépések, kutató utak és külföldi szereplések díjának ellentételét a múlt század második felében még zömmel a csoportok fellépési díjai, a működtetett néptánciskolai csoportok tandíjai és a táncházak bevételei fedezték. Mégsem segítették a korábban kapott támogatások permanens elmaradása által okozott pénzügyi hiányállapot feloldását. Az 1980-as években ugyanis már fokozatosan csökkent az Építők Országos Szakszervezetétől és az Úttörőháztól kapott támogatás, s ezzel párhuzamosan a Kölcsey Művelődési Központ lehetőségei is folyamatosan szűkültek, ezért egyre kevesebb pénzt fordíthatott a Hajdú Székház működtetésére és az együttes szakmai kiadásaira. 1989 pedig nem csupán Magyarország politikai életében, hanem az együttes történetében is komoly fordulatot hozott, ugyanis az Építők Országos Szakszervezete nem tudta tovább támogatni a működésüket, így a nevük is megváltozott, ekkor lett hivatalosan a nevük a ma is büszkén viselt Debreceni Hajdú Táncegyüttes. S mivel a működtetés, az utánpótlás képzés, a szakmai felkészülés, a gazdasági stabilitás feladatai komplex rendszert igényeltek, és az említett anyagi források elakadása ismét létüket fenyegető veszélyforrás lett, sürgősen keresniük kellett az új rendszer adta lehetőségmezőben egy olyan felületet, ami enyhíteni tudja a bénító pénzhiányt. Erre született megoldásként az Alapítvány 1990 novemberében 40.000 Ft induló vagyonnal Hajdú Táncegyüttesért Kiemelkedően Közhasznú Alapítvány néven, mely azóta is működik, s melynek ügyvezető igazgatója ma Lovasné Tiszai Zsuzsa felelősségteljes komplex feladatrendszert ellátva az együttesért. A kuratórium elnökének nemes feladatkörét pedig, mint már említettük, dr. Kardos László vállalta el, s látta el 2013 decemberéig, a kuratórium jelenlegi elnöke pedig dr. Rózsavölgyi Bálint, aki az együttes történetében egyedülálló módon több mint 20 éve a felnőtt csoport tagja.

Az Alapítvány fő feladata a Hajdú Táncegyüttes működtetése, ezen belül a Hajdú Táncegyüttes keretében tevékenykedő felnőtt csoport, valamint az annak utánpótlását biztosító ifjúsági és gyermekcsoportok, így a “Hajdútánc” Alapfokú Művészeti Iskola fenntartása. Az Alapítvány Alapszabályban megfogalmazott célja: elősegíteni tevékenységével a kelet-magyarországi régió néptánc kultúrájának magasabb szintre való emelését, hozzájárulni egy sajátos arculatú, nagy hatékonyságú, fokozottabb nemzetközi érdeklődést keltő debreceni néptánc központ kialakításához. Ezen célon belül fő fókuszában állnak: a népi-nemzeti kultúránk megmentése, magas művészi színvonalon történő bemutatása, a tudományos néptánc-, népzenei kutatás végzése, az alkotó lehetőség biztosítása a színpadi néptáncművészet legnevesebb képviselői részére, egyfajta szakmai-pedagógiai műhely létesítése a város és a régió néptánc-oktatói részére, s  a művészeti ág fejlesztése új színpadi művek létrehozásával. Erre a gazdasági háttérbázist biztosító szervezetre pedig az együttes, mint javasolt nemzeti érték eddig felvázolt élettörténetéből is tisztán kiolvasható kihívásrendszer miatt volt szükség, hiszen elmondható, hogy alapítása óta már a múlt század végéig eltel évtizedeiben is valóságos intézménnyé nőtte ki magát, ami mára minden irányban kiteljesedett, ugyanis minden nap délutántól késő estig, sokszor párhuzamosan két-három teremben is zajlik az oktatás, folynak a próbák, iskolatitkár, gazdasági vezető, informatikus,  takarító foglalkoztatása szükséges.

2003-ban ugyanis az utánpótlás szervezés, válogatás és képzés korábbiakban felvázolt menete elérte azt a szintet, hogy iskolarendszerű oktatásba kellett foglalni azt: “Hajdútánc” Alapfokú Művészeti Iskolát 2003-ban hozta létre a Hajdú Táncegyüttesért Közhasznú Alapítvány, így az iskola alapítását megelőzően is jól kiépített utánpótlásrendszer, 2003-tól már iskolai keretek között, a köznevelés részeként működik. Az intézmény a Hajdú-Bihar megyei gyermekek alapfokú művészeti képzésével foglalkozik táncművészeti ágon, ezen belül néptánc tanszakon. Pedagógusi munkájukban az alapszellemiségből fakadó hagyományoknak megfelelően hangsúlyos a tehetséggondozás, mely kiemelt szerepet tölt be. Kiformáltak egy saját módszerekre és tapasztalatokra épülő, speciális metodikát, amin tanítványaik kisgyermek koruktól egészen a felnőtt együttesig nevelkednek. A speciális egytanszakos művészeti iskola létjogosultságát és „Hajdúkhoz” méltó nívóját tükrözi, hogy csoportjaik és szólótáncosaik ragyogó eredményeket értek és érnek el az országos tanulmányi versenyeken. Az Oktatási Hivatal régiónkban eddig minden alkalommal ezt az iskolát kérte fel a háromévente megrendezendő országos tanulmányi verseny szólókategóriája elődöntőjének megszervezésére és lebonyolítására. Gyermek-, ifjúsági és felnőtt csoportjaikkal egyéb versenyeken is kiemelkedő országos eredményeket érnek el, ezért évről évre, nemegyszer minden korosztályban beválogatják őket az országos néptánc-antológiákba – ez a szakma legrangosabb bemutatója – és az ország legjobban minősült együttesei közé tartoznak. Együttesük és iskolájuk legnagyobb ereje abban rejlik, hogy minden oktató itt nőtt fel, itt szívta magába a tudást, a közösség iránti feltétlen elkötelezettséget, itt nevelődött bele észrevétlen az együttes hagyományaiba, s egyben egy igazi nagycsaládba. Ez a „Hajdúk” különleges erejének egyik forrása. Elhivatott oktatóik egy részes részmunkaidőben dolgozik itt, s lényeges, hogy a megfelelő színvonal elérése érdekében elengedhetetlen a férfi és női oktató jelenléte az osztályokban, ugyanis e nélkül nem taníthatók megfelelően a páros táncok, illetve a tipikusan női vagy férfi táncok, csak így van megfelelő női-férfi mozgásminta.

A tanulólétszám emelkedő tendenciát mutat, s a tánccsoport valamennyi szegmensében hozzávetőlegesen 400 fő az összlétszám jelenleg a 2 óvodás csoportot, az alapozó csoportot, a jelenleg 230 fős Művészeti Iskolát, a két Hajkefe csoportot és a Hajdan Hajdúkat is beleértve.  Mivel az iskolában a gyerekek nem általános tankötelezettségüknek tesznek eleget, hanem „saját hobbijukat” gyakorolják, fejlesztik tovább szervezett iskolai keretek között és megfelelő szakemberek segítségével, így nagyon fontos a jó közérzet miatt az a fajta közösségépítés, mely egyébként is a kezdetektől meghatározta, sőt nehéz időkben összetartott a felnőtt együttest is, de most gyermekekkel, szülőkkel szervezett közös programok is központi szerepet kapnak az együttes létében, így nem egyszer előfordul, hogy a szülők „kedvet kapnak” a néptánchoz a gyermekeik örömét látva, a közös élmények hatására, s beiratkoznak ők is.

A Hajdú Együttes tagjai tehát hasonlóan a világ sok más közösségéhez amatőrként cselekedtek/cselekednek olykor hivatásos szinten. Ők szabadidejükben, a különböző szintű iskolai tanulásra, a napi munkára, a családra fordított idő és odafigyelés mellett ajánlják fel létük egy jelentős élet idejét a néptánc tanulással járó elkötelezett munkára, a családdá kovácsolódó együttesre. A történetiség irányából vizsgálva az együttes személyi összetétele- különösen az utánpótlás csoportok állandó jelenlététől kezdve- a sokféleség jegyeit mutatja. A különböző korosztályok, az iskolázottsági szint és a munkahelyi foglalkozások és az ezeken belüli folyamatos dinamika a sokféleség mégis egyfajta egységet is hordoz. Az eltérő egyéni-személyi jellemzők mellett ugyanis a célok megvalósításához közös gondolkodásra és cselekvésre van szükség. Ezért született meg 1960-ban  az együttes Szervezeti Szabályzata, mely 1985-ben módosult, s mely megfogalmazza, hogy: „Az Építők Hajdú Táncegyüttese önként vállalt cél érdekében, közös munkában, egymással tartós kapcsolatban álló táncosok, zenészek és vezetők közössége.” Így az egyre fokozódó terhek mellett is minden egyén egy közös célérdekében és a maga örömére, de szerevezett keretek között veszi ki a részét a közös munkából.

A folyamatos és magas szakmai képzés nívóját garantálja, hogy az oktatók maguk is folyamatosan képezik magukat, pl. Csendom Erika pedagógiai asszisztens, oktató, egyben a kosztümtár felelőse, aki a Magyar Tánművészeti Főiskola mesterpedagógiai szakán végez néptáncpedagógusként. Még sokak nevét ki lehetne emelni e vonalon, de egy ilyen összetett feladatrendszert ellátó intézményben érdemes még megemlíteni azt a személyt, aki a Debreceni Hajdú Táncegyüttes zavartalan és komplex, kiterjedt feladatrendszert ellátó munkamenetének lelke. Ő az egyik legsokrétűbb és leghatékonyabb munkaerő Mészáros Ágnes iskolatitkár, aki csatolt munkakörben gazdasági ügyintéző is, és az Alapítvány, s az Iskola honlapját is kezeli, aktualizálja, segít a szervezési munkákban, s a marketingben, ha kell, plakátot is tervez az iskola különféle programjaihoz.

Változatlanul igaz 64 év elteltével is tehát a „Hajdúk” világára, hogy a páratlan szakmai-emberi-művészeti „együtt lélegzés”, a „nagycsaládként” élő örömtevékenység fegyelemmel és a közösség érdekei felé irányuló figyelemmel összefont értékelemei határozzák meg mai napig is létét és sikereit.

Az idő azonban halad, s természetes velejárója az ifjak életének az olykor előre is látható változás, amikor olyan új feladatok, tennivalók határozzák meg a mindennapokat, mint a házasság, gyermekszületés, munkahelyi elfoglaltságok. A csoport tagjai közül sokan 10-15 éven át is táncoltak csak a felnőtt csoportban, aztán nem a tánc szeretetének megcsappanása, hanem a megváltozó élethelyzetük okán szünet következett be táncbéli munkálkodásukban, viszont a szellemi kötődés soha nem szűnt meg, a kialakult barátságok, kötelékek egy életre szólóvá erősödtek. Különösen igaz ez azokra a táncosokra, akik a legnehezebbnek számító időszakban, az 1970-es, 1980-as években érezték meg az együttlét, a tánc varázsát. Ők az együttes hívó szavára az 5 évenkénti jubileumok műsorain (és persze az ezeket megelőző próbákon) ott voltak. Az 50. évfordulón fellépők azonban (2003-ban) komoly és nagyon tiszteletre méltó elhatározásra jutottak: úgy döntöttek, hogy együtt maradnak! Azóta járnak ismét a próbákra – igaz, hogy nem a korábban megszokott heti 3, hanem heti egy alkalommal. A megyei újság egyebek között ezt írta róluk:

„A legendás Hajdú Néptáncegyüttes fél évszázados évfordulójára készültek műsorral a táncegyüttes ma 40-50 éves tagjai, s a próbák alatt annyira jól érezték magukat, hogy azóta is együtt vannak… többségük az 1970-es években táncolt a Hajdúban, idejükben kapta meg az együttes az Európa-díjat. A jókedv jellemző az egész csapatra, mindig találnak a derülésre okot.”

A Hajdan Hajdú Együttes ők, ahogyan maguknak nagyon találóan nevet adtak. Volt, amikor mintegy 20 pár alkotta a csapatot, ám az 50. évfordulón például 43 lány táncolta általuk a Mondóka, szerelem-szerelem, kóló című koreográfiát. Szinte maguk készítették a fellépésekhez szükséges népviseleteiket szakemberek tanácsai alapján, és maguk teremtették elő ezek költségeit is. Repertoárjukon azokat a koreográfiákat őrizik elsősorban, amelyeket még aktívan táncoltak, de átvett és új alkotásokat is egyaránt szép számmal bemutattak. A mai napig 14 néptánc művet állítottak színpadra elismerést érdemlő színvonalon. Hagyomány, hogy valamennyi jubileumi műsorban mindig felléptek, visszatérve a régi tagok is, de az együttes 55. évfordulós jubileumi bemutatója egy olyan „különlegesen összekovácsoló alkalom” volt, amikor is a gálaműsor után is együtt maradtak.  Évente átlag 10 alkalommal lépnek a debreceni közönség elé, de bemutatkoztak már Erdélyben (Gyimesközéplok), Dunaújvárosban, Vágáshután több alkalommal is és Budapesten a Nemzeti Táncszínházban (Néptáncos „retroműsor”, 2013). Együtt tartják születésnapjaikat, névnapjaikat, az esztendő jeles napjait, a Hajdú Együttes felnőtt csoportjával a szüreti és a farsangi mulatságot, és ami ugyancsak fontos tett: közös családi edzőtáborokat szerveznek, s ott gyermekeikkel együtt tanulják az eredeti magyar néptáncfolyamatokat. Ezek mellett idejüktől függően részt vevői a Hétmérföldes Kulturális Egyesület által a Hajdú Együttes székházában rendezett táncházak tanulságosan vidám alkalmainak is. Érdekes jellemzője a csoport szellemének, hogy igazából nincs állandó vezetőjük. Az egyes feladatok elvégzésére maguk közül választják ki az arra alkalmas személyt (pl.: a tréningek vezetése, a koreográfia tanulás irányítása, az egyes táncok gyakorlása, közösségi programok szervezése, stb.). Ezek a személyek természetesen változnak, de mindig is kitapinthatóan érezhető egyfajta egyensúly a csoportban, ami visszatükrözi, hogy kit tekintenek kimondottan vezető, követendő attitűdű karakternek. Együttlétükről beszédes képet adnak a sajtóban megjelent dokumentációkon kívül saját foto-archívumuk, DVD-felvételeik. Álljon itt róluk végezetül az a szándék, amit Tóthné Dénes Anikó így fogalmazott meg: „Az együttlét, a tánc öröme ma is lelkünk része. Szeretnénk átadni a fiataloknak azt a hajdús légkört, amiben éveink teltek, amitől úgy érezzük, hogy teljesebb emberek lettünk.”

Ugyancsak kiemelendő a másik végpont, azoknak a felnőttként „belépő” táncosoknak a csoportjaként, akik gyakran gyermekeik hatására kapnak kedvet a „Hajdús” léthez. Nevük stílszerűen HAJKEFE, azaz Hajdú Kezdő Felnőtt Együttes. Amint az előző fejezetekből kiderült, a Hajdú Együttes csoportjaiban – egy idő után – szép számban táncolnak gyermekek is. Szüleik a folyosókon várakoztak rájuk a próbák végéig, így óhatatlanul hallhatták a próbatermekből a táncoló apróságok vidám lármáját. Ez volt a szikra gondolatuk megfogantatásához. Voltak közöttük olyanok is, akik a szalagavatójukon néptáncot jártak, megszerették ugyan, de nem volt módjuk azután ezzel foglalkozni. E késztetések mentén határozták el, hogy megpróbálnak a néptánc „rejtelmeivel” megismerkedni. Szóltak a kedves barátaiknak is, hogy volna-e kedvük velük tartani. Sokaknak volt.

„Nos, a kezdés cívis legendák homályába vész. Ki így, ki úgy emlékszik rá. Ám ami biztos, hogy a néhány két ballábas ember, s kitartó oktatóik olyan felejthetetlen próbákat hoztak össze, hogy az összeverődött emberekből egykettőre csapat lett. Így hamarosan kiderült, hogy a Hajdú Táncegyüttesnek új gyermeke született. A gyermeknek pedig nevet kellett adni. Tanáraink házi feladatul adták a név keresgélését. Hozzá is láttunk olyan lelkesedéssel és vehemenciával, ahogyan csak tőlünk tellett. Széles volt a skála. Autentikus népi kifejezésektől a csoportra vonatkozó tréfás, vagy leíró jellegű megfogalmazásokig. Tanárainknak alaposan fel volt adva megint a lecke. A dilemma megoldására a demokrácia damoklészi kardját rántották hát elő: SZAVAZZUNK! Már épp beindult volna gépezet, amikor kissé megkésve Simándi Laci toppant a terembe. Hatalmas sörényét próbálta egy hozzá illő méretű fésűvel kordába rendezni, hogy abból végre próbaképes lófarok legyen. Előre hajolt, így az arcát nem is láthattuk, amikor kimondta: HAJKEFE. A csapat tagok vérmérsékletük szerint reagáltak. Volt, aki csak mosolygott, a három, kissé hajszűkében lévő férfi … például egységbe tömörülve azt latolgatta megsértődjenek-e, amit Istvánunk tar koponyáját cirógatva ekképp öntött szavakba: „Ez rám nézve diszkriminatív!”…a lányok közül néhányan jelezték, hogy nekik van keféjük, ha kéri Laci, szívesen kölcsön adják. Ám ekkor Keresztapánk felegyenesedett, határozott mozdulattal megigazította a lassan elkészült varkocsát, és méltatlankodva nézett az értetlen bandára: – HAJKEFE, vagyis Hajdú Kezdő Felnőtt – a hatás frenetikus volt!…A keresztelő megtartatott. Igaz, nevünket gyakran kellett, s kell megmagyarázni, de mi szeretjük és büszkén viseljük azt!” 

Az ilyen módon megszülető felnőtt csoport létszáma 2004-ben már 25-40 között változott. Eleinte kéthetente, majd hetente kezdtek próbára járni, s ez így van ma is. Elsősorban eredeti néptánc folyamatokkal ismerkedhettek meg a Hajdú Együttes felnőttcsoportjának tagjai által, akik önkéntesen, társadalmi munkában vállalják a csoport gondozását. Ők garantálják szakszerű tanításukat.  Tizenhárom év alatt számos tájegység táncait ízlelhették és szerették meg, többek között hajdúságit, szilágysági, szatmári mezőségi és kalotaszegi táncokat. Rendszeresen bemutatkoztak az utóbbi években a Hajdú Együttes teljes estét betöltő műsorain. Ezen kívül évente 2-3 alkalommal jótékonysági előadásokat is tartottak. Élvezik együttlétük örömét a jeles napokon, a szüreti és farsangi mulatságokon a felnőtt csoport tagjaival együtt. Négy-öt napos nyári családos edző tábort szerveznek maguknak, és kölcsönösen segítik egymást például költözés, építkezés alkalmán stb.

A HAJKEFE megszületése, léte és aktivitása is tökéletesen visszatükrözi azt a kétségbevonhatatlan erejű érdemet, melyet a Debreceni Hajdú Táncegyüttes képvisel aktívan és elkötelezetten mind a mai napig, - ha kell innovatív rugalmas megoldásokkal- a különböző, néptáncot kedvelő generációk örömforrást jelentő, mégis autentikus és színvonalas képzéséért, a magyar néphagyományok élő és elkötelezett őrzőjeként, életben tartó képviselőjeként, mely értéktulajdonság kétségtelenül predesztinálja az együttes a magyar nemzeti érték címre a hungarikum piramis valamennyi szintjén.

E gondolatmenet mentén kell említést tennünk az idén 18 éves a Hétmérföldes Kulturális Egyesületről is. 1999 őszén határozták el ugyanis a Hajdú Együttes vezető táncosai, hogy létrehozzák azt az egyesületet, amelynek dolga a táncházak rendszeres megszervezése lesz Debrecenben. Az egyesület elnöke dr. Rózsavölgyi Bálint lett. Az elképzelésüket siker koronázta. Azóta kéthetente (szombatonként) a táncházak muzsikájától és a táncolók jókedvétől hangos a Hajdú Együttes székháza. Igen változatos programok csábítják a betérőket. Népzenei koncertek a legnevesebb zenekarok közreműködésével: eddig 19 csapat muzsikáját élvezhették, ezek közül többen visszatérők. A jeles napokhoz kapcsolódó népszokások, a dramatikus NÉPPI JÁTÉKOK épp úgy elemei a táncházaknak, mint a szüreti és farsangi „vidámkodások”. Az egyes alkalmakkor természetesen eredeti néptáncfolyamatokat, népdalokat ismerhetnek meg a részvevők, a különböző dialektus területekről. Gyakran a Hajdú Együttes műsoraiban is fellépő idősebb, hagyományőrző táncosok káprázatos bemutatkozását is csodálhatják. Egy-egy este 80-200 személy tölti be a táncteret, az ifjúsági korúaktól a 60 évesekig.

Az e gondolati és történeti vonal mentén pedig mindenképp érdemes a messzebb menő időkbe visszanyúló Hortobágyi Kilenclyukú Táncegyüttesről is szót ejteni, mely a vezetők már említett Hortobágy iránti „szerelméből” fakadt. Mint azt korábban is említettük Debreceni Hajdú Táncegyüttes rendszeres közreműködője volt a hortobágyi pásztor ünnepeknek, így a Szent György – napi Kihajtásnak, és a téli állatok Behajtási ünnepének. Visszatérő vendégei a Lovasnapoknak és a Hídivásárnak is és 2006 óta rendszeresen szervezik meg az Országos Pásztortánc Találkozó- és Versenyt minden év pünkösdjén, a Hortobágyon. A rendezvénnyel kicsit visszacsempészték a táncot is az egyébként a viseletet, nótákat, ételeket hűen őrző Világörökség részét képező Hortobágyra. Ezt érezték meg a helybéli, hagyománytisztelő és hagyományápoló emberek, akik talán egy kicsit a Pásztortánc Találkozó hozadékaként is elhatározták, hogy megismerik, megtanulják saját táncaikat. Ebben kérték a „Hajdúk” segítségét. Lovasné Tiszai Zsuzsa és Lovas Bálint a 2010 őszén megalakult tánccsoport szakmai gondozását örömmel vállalta el, mint azt már említettük. A csoport nyitott, tagjai elsősorban gazdálkodó, illetve pásztor családok, akik immár baráti társaságként tanulják elsősorban a hajdúsági csárdást. Emellett ismerkednek a kalotaszegi és a mezőségi és egyéb táncokkal is. Ezek ismeretét szintén hagyományos közegben, Inaktelkén és Visán mélyítették el.

„… az első fellépés alkalmával kiderült, hogy a csoportnak nincsen neve, de valahogy sehogy sem akaródzott megszületni a mindenki számára elfogadható név. Mint ismeretes, Hortobágy község emblematikus jelképe a Kilenclyukú Híd(…) a csoport neve így szinte evidens módon a Hortobágyi Kilenclyukú Tánccsoport lett.”

Átlagosan hetente egy alkalommal próbálunk két óra hosszat. A férfiaknak természetes módon volt saját viselete, az asszonyok pedig megvarratták a hajdúsági női viseletet maguknak. A csoport elsődleges célja nem a színpadi szereplés, de természetesen fellépéseket is vállalnak elsősorban helyi rendezvényeken. Mára rendszeresen részt vesznek a Debreceni Hajdú Táncegyüttes karácsonyi és tavaszi ünnepi műsorán, és a Pásztortánc-találkozón is bemutatkoztak. A „Hajdúk” megtermékenyítő és a néphagyományokat a tánc művészi nyelvén amatőr csoportként, de professzionális elkötelezettséggel és nívóval megőrizve továbbadó erejének e csoportok megszületése is szép példája.

Ugyanakkor új, újszerű és a lélekből jövő alkotás örömének a színház világa által is felismert nívóját igazolja, hogy a Debreceni Hajdú Táncegyüttes történetének egy friss és különleges színfoltjaként a debreceni Csokonai Színházzal is komoly szakmai koherenciában dolgozik és tagjaival az együtt munkálkodásból kinövő mély baráti-emberi kapcsolatot ápol. E folyamat legelső állomása a Vidnyánszky Attila által rendezett, Kodály Zoltán Háry János című daljátékban való közreműködésük volt. 2011-ben kereste meg őket Gemza Péter, a darab koreográfusa azzal az igénnyel, mely szerint olyan táncbetéteket szeretne a darabba, amelyek nem szokványosak, és segítségüket kérte. „Ő lefestette a megidézendő hangulatot, temperamentumot, amit elképzelt, mi pedig hozzáálmodtuk a táncanyagot és annak megformálását.”- emlékszik vissza a 6 évvel ezelőtti kezdetekre Lovasné Tiszai Zsuzsa. A közös munka végeredménye több mint 40 előadás és egy elsöprő sikerű margitszigeti vendégjáték. A néptáncosok itt olyan mozgás sorozatokat tudtak megkreálni és színpadra vinni, amelyekben a színházakban működő balettkarok nem lettek volna képesek megvalósítani, ugyanis a színpaditáncos-képzésben a néptáncra csak kis szerep jut mindig. Az első közös munka kétségtelen sikere után Gemza Péter immár Weöres Sándor Holdbéli csónakos mesejátékának koreográfus-rendezőjeként ismét felkérte őket az együttműködésre, és ismét rendhagyó módon, táncos mozgással tette ezúttal is karakteressé a különböző népek megtestesítőit, vagyis innovatív módon a prózával és dalokkal egyenértékű kifejezőeszközzé emelte a táncot. A felnőtteket is megérintő mesejáték a pécsi vendégszerepléssel együtt eddig csaknem 30 bemutatót élt meg. A színház varázslatos világával való hatékony érintkezés újabb jelentős mérföldköve lett a 2013.év, amikor is a színház beválasztotta a táncbérletes előadásai közé az amatőr formában működő Debreceni Hajdú Táncegyüttes Boka Gábor és LovasBálint által koreografált Hídivásár című darabját. Így történt ez később a Ponyva és a Körösfeketetó című táncjátékkal is. A Tűzrőlpattant Tündérország és a Made in Hungária című darabban pedig komoly szerepet kaptak az együttes táncosai. 2015-ben először került bérletsorozatba az együttes önálló táncjátéka, a Galiba az Aranybikában, mely tíz sikeres bemutatót jelentett számukra, és vélhetően folytatása lesz. A megszülető remek szakmai-baráti kapcsolatok áthatják az együttes jelenét és vélhetően meghatározzák a jövőjét is.

Szintén izgalmas színházi élményt és kihívást jelentett az együttes számára G. Nagy Ilián: Csaba királyfi című székely nemzeti operájában való közreműködés. A táncbetétek koreográfusai az együttes vezetői, a tánckart pedig a felnőtt és ifjúsági csoport táncosai adták. 2014-ben Püspökladányban, 2016-ban pedig Pécs főterén mutatkoztak be a zenés darabbal. Az együttes életének egyik legfelemelőbb pillanata a 2015 augusztusában Csíksomlyón való előadás volt, ahol mintegy százezer nézővel közösen énekelték a bemutató végén a magyar és székely himnuszt.

A Debreceni Hajdú Táncegyüttes, - mint megyei érték, kiemelt nemzeti érték, majd pedig hungarikum címre javasolt- kulturális értékjelenség 1953-2017-ig eltelt 64 éves történetének felvázolása során ki kell térni az együttes életét végig követő „zenei kíséretek históriájára” is, hiszen a táncban domborodik ki igazán a zene és a tánc, mint ősi művészeti ágak egymásba kapcsolt elválaszthatatlansága. A zene ugyanis létezhet tánc nélkül, de tánc soha nem létezett zene nélkül. S az eltelt évtizedek során az együttes működésének mindig is kulcskérdése volt, hogy miként oldható meg a táncok zenei kísérete? Arany János bámulatos sorai minden prózai magyarázatnál érzékletesebben tükrözik vissza ennek lényegét: „Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen)/ Komoly-víg táncod, keleti fajom: Mikor feljajdul rátermett kezekben/ A hegedű s méláz a cimbalom.” (Részlet Arany János Bolond Istók című művéből)

Az együttes történetének bölcsőjét jelentő 1950-es években még uralkodott a XVIII.-XIX. században kialakult cigányzenei stílus,  amint arra Arany János verse is rámutat. A hangszeres magyar népzene ekkor még alig-alig volt ismert szélesebb körökben, így értelemszerűen Debrecenben is a leghíresebb cigányprímások és bandájuk látta el hosszú éveken át a táncegyüttesek zenei kíséretét. Azok közül, akik az akkori Hajdú Táncegyüttes zenei kíséretét látták el a legkiválóbb prímások Magyari Gyula, Magyari József, Janny Géza és Boros Mátyás voltak, velük pedig olyan elismert zeneszerzők dolgoztak, mint Czövek Lajos, Zakariás Gábor, Szilágyi István és Vavrinecz Béla. A cigányzenekarok önálló zenekari számaikat elsősorban a XIX. század verbunkos és csárdás muzsikájából, az e témákból merítő és a klasszikus zene magaslatain alkotó zeneszerzők műveiből, valamint a magyar hangszeres zene általuk is megismert darabjaiból formálták. Az 1960-as évektől azonban változott a zenekarok összetétele és játékstílusa is. A cigányzenekart képzett zenetanárok, vagy más zenei képesítéssel rendelkező személyek váltották fel, belőlük lett az ún. „szalonzenekar”, s bár ők mindent lelkiismeretesen és pontosan lejátszottak a zeneszerzők által rögzített kottákból, játékstílusuk meglehetősen távol került a népzenei hangzásvilágtól, nehézkesebben követték a tempóváltásokat, s a népzenére jellemző rögtönzés pedig egyáltalán nem az ő kenyerük volt. 1969-től azonban szerencsére újból cigányzenekart, és hozzájuk kitűnő hangszerest (klarinét, fuvola) sikerült az együttes mellé szegődtetni, Boros Mátyás prímás vezetésével. A rendkívül tehetséges, virtuóz prímást a többi hangszeren játszó, hasonló képességű zenész egészítette ki, s kiemelendő Szitai Gyula zseniális cimbalmos neve is. A koreográfiák zenei kíséretét ebben az időben a korszakra tökéletesen jellemző módon a zeneszerzők által feldolgozott népdalok nyújtották. Ugyanakkor az évtized végén ismét elindult valami újszerű irány, ami az 1970-es évektől meghatározta a színpadi néptánc zenei világát. Az 1970-es években új zenésztársaság jelent meg Debrecenben Joób Árpád vezetésével, mégpedig a Délibáb Népzenei Együttes, akikkel a „Hajdúk” éveken át együtt dolgoztak különösen akkor, amikor az adott koreográfia alapcélja az eredeti néptáncfolyamat bemutatása volt. Ez a zenészcsapat ugyanis kitartó következetességgel gyűjtötte és rögzítette a még fellelhető népzenei anyagot, s példájuk nyomán ebben az időben indult el a hangszeres népzeneoktatás is a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán, ahol később a Népzenei Tanszék vezetésével éppen dr. Joób Árpádot bízták meg. Az 1980-as évektől pedig szintén Joób Árpáddal az élén a Csobolyó Népzenei Együttes kísérte a Hajdú Együttes szakmai irányításával működő úttörőházi néptánccsoportot. Az 1970-es évek végétől azonban megint fordulat következett be a zenei kíséretben, ugyanis a cigányzenekar több tehetséges, potens tagja Budapesten kapott munkát az azóta már hungarikummá nyilvánított 100 tagú cigányzenekarban. Távozásuk Debrecenből bizonytalanná tette a megmaradó zenekar szakmai fenntarthatóságát. S a további irányváltáshoz még az is hozzájárult, hogy amilyen módon változott a néptánc értelmezése és színpadi megformálása, olyan módon változott a színpadi zenei kíséret is. A táncházmozgalom kialakulásával ugyanis egyre nagyobb hangsúlyt kapott az eredeti anyagok autentikus módon való, minél hitelesebb megfogalmazása, ami elválaszthatatlan a zenei kísérettől, s ezzel párhuzamosan a népzenész szakmába ugyanilyen irányú változások zajlottak. A „Hajdúk” életében Zsuráfszky Zoltán Amikor a legények katonának mennek című koreográfiája hozott 1986-ban újdonságot, amit széki táncokból állított össze a szerző, s ennek a munkának bizony már egyáltalán nem felelt meg a cigányzenekari  kíséret. Ezt a fordulatot követően biztos, állandó megoldást kellett keresni, így 1988-tól a Rőmer Ottó szakmai irányításával munkálkodó Morotva Népzenei Együttes muzsikája emelte a „Hajdúk” műsorainak színvonalát. Előadásaikban a magyar hangszeres népzene és a tematikus táncok zenei feldolgozásai egyaránt felhangoztak. 1997-2002-ig átmenetileg a Szikes Banda látta el a felnőtt együttes mellett a zenei teendőket, de Rőmer Ottó egészen 2011-ig segítette az együttes munkáját. 2004-2013-ig pedig a Szeredás Népzenei Együttes lett a Debreceni Hajdú Táncegyüttes zenekara, mely szakmai kapcsolat már nem pusztán koreográfiák kíséretét jelentette, hanem a koreográfiák és a színházi műsorok komplex zenei anyagának összeállításában való segítségnyújtást is Kálmán Péter zenekarvezetőnek és Rőmer Ottónak köszönhetően. A zenekarral dolgozó Pete László pedig elősorban az együttes műsorainak népszerűsítésében, a fellépési lehetőségek kiaknázásában segített igen sokat. 2013-tól pedig a Bürkös Zenekar a Debreceni Hajdú Táncegyüttes kísérőzenekara.  Meg kell említeni még az együttes életétől elválaszthatatlan Pajtás Zenakart – közülük is kiemelve Golenya Gréta prímást - akik 2003-tól valamennyi külföldi turnéjukra elkísérik őket, rendszeresen részt vesznek a nyári táboraikban és minden szórakozás céljából szervezett közösségi rendezvényeiken (farsang, táncház, szilveszteri buli) ők muzsikálnak. A táncosok közül is többen elkezdtek zenélni, így jött létre Lovas Bálint vezetésével az Árkus Banda, ami rendszeres élőzenei kíséretet biztosít a csoportok nyári táboraiban, és az erdélyi és itthoni bálokban is. Mivel azonban az előadások alapozása a próbatermekben kezdődik minden esetben, s kevés amatőr együttes engedheti meg magának, hogy próbáikon is zenekar kíséretét vegyék igénybe, így, – bár semmilyen gépi zene nem tudja helyettesíteni az élő zene élményét –, 1998-ig még korrepetitor zongorajátékára próbáltak, ám ezt követően már gépzenére. Sajnálatos módon az utóbbi időben elterjedő hazai és nemzetközi tendencia, hogy a pénzhiánnyal küszködő megrendelői szféra a zenekar költségeit már nem tudja megfizetni, s ez külön tanulási és alkalmazkodási folyamatot jelentett a „Hajdúk” oktatóinak és táncosainak is, de a hazai és külföldi fesztiválokon szerencsére még mindig alapkövetelmény az élő zenei kíséret „zene és tánc” ősi és örök összefonódottságának legigazibb élményét nyújtva. A Debreceni Hajdú Táncegyüttes történetének e vonulata is gazdag és érdekes zenei „korkép” jellegű tablóját nyújtja a zenei kíséretek korszakonkénti változásának.

Az együttes közművelődési tevékenységéről is érdemes szót ejteni. Rendszeresen szerveznek ismeretterjesztő interaktív műsorokat óvodások és kisiskolások számára. Számos alkalommal indítottak akkreditált tanfolyami képzést. rendszeresen szerveznek továbbképzéseket és hagyományőrzők közreműködésével tematikus táncházakat. Néptáncoktatóik és egykori táncosaik a megye számos településén tanítanak rendszeresen vagy meghívott koreográfusként. Szakmai gondozói a félévszázados múltra visszatekintő Hajdú-Bihar Megyei Gyermek és Ifjúsági Néptánc Fórumnak. Szervezői és házigazdái –jelenleg Debrecen Városának támogatásával – a Szomszédolás Országos Gyermek és Ifjúsági Néptáncfesztiválnak. Az Országos Pásztortánc Verseny létrehozói és szervezői. Tiszai Zsuzsa az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület Észak-alföldi régiós elnökeként látja el a régió képviseletét az országos szakma felé.

A nagy múltú Debreceni Hajdú Táncegyüttes töretlen és folyamatosan a szakma élvonalába tartozó nívója annak is köszönhető a korábban bemutatott elvek mellett, hogy azokkal az alkotókkal és táncosokkal, koreográfusokkal volt sikeres és tartós az együttműködésük, akikkel mind emberként, mind pedig barátként is egymásra találtak.  A vezetők és az együttesük a közös értékrend, a világról alkotott elképzelésük és látásmódjuk alapján tudtak nagy sikerrel együtt dolgozni az ilyen szakemberekkel, s ez a fajta szakmai-emberi rezonancia volt az elköteleződés mellett a nagy múltú „Hajdúk” 2017-ben immár 65 éves történelmének fő vezérfonala is egyben. A Debreceni Hajdú Táncegyüttes története,- mint a jelen javaslattételi tanulmány által a megyei, majd tovább ajánlva a kiemelt nemzeti érték, végül pedig a hungarikum megtisztelő és kitüntető törvényi címre javasolt - kulturális értékjelenség fentiekben felvázolt története annak kiváló példája, hogy elhivatottsággal elérhető a legmagasabb művészi követelményeket kielégítő, hagyományainkat megtartó és nemzeti identitásunk forrásait minden befogadó számára megőrző olyan közösségi lét, amelynek igénye mélyen ott él mindnyájunk lelkében.

 

A DEBRECENI HAJDÚ TÁNCEGYÜTTES A KOMOLY ÉS FOLYAMATOSAN KIEGYENLÍTETT MAGAS EREDMÉNYEK, DÍJAK, MINŐSÍTÉSEK ÉS FELLÉPÉSEK

FÉNYÉBEN:

 

 

ORSZÁGOS NÉPTÁNC ANTOLÓGIÁK

Bemutatott koreográfiák:

Felnőttegyüttes

1971. Béres András-Varga Gyula: Hortobágyi pásztortáncok

1974. Varga Gyula: Ajaki leánytánc

1978. Kardos László: Kalocsai leánytánc

1985. Zsuráfszky Zoltán: Amikor a legények katonának mennek

1992. Kardos László: Karikázó közben…

1996. Furik Rita: Mátyusföldi leánytánc

1997. Szilágyi Zsolt: Parchovany-i szlovák táncok

2000. Palenik József: Szigetközi táncok

2002. Szilágyi Zsolt: Szilágysági férfitáncok

2003. Demarcsek Zsuzsa-Demarcsek György- Diószegi László: Cigány táncok (a Nyírség, a Figurás, a Szinvavölgyi és a Válaszút együttesekkel közösen)

2006. Furik Rita: „Halálom óráig…”

2007. Lovas Bálint: Számadóbál a hortobágyi csárdában

2008. Balogh Tímea-Palenik József: A csornai vasútállomáson

2011. BOKA Gábor-Lovas Bálint: Ponyva – avagy „a legenda tovább él”

2012. Furik Rita: „Téged óhajt az szívem, téged vár…”

2013. Furik Rita: „Mér’ küldött az úrasszony…”

2014. Lovas Bálint: Pásztorok magukban

2015. Boka Gábor-Lovas Bálint: „Körösfeketetó”- táncjáték részlet

Ifjúsági együttes:

2003. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: Tusini román táncok

2005. Szilágyi Zsolt: Böjti leány JÁTÉKOK és asszonycsárdás a Belső-Nyírségből

2007. Lovas Bálint: Mezőméhesi képek

2009. Rőmer Ottó-Varga Gyula: Pünkösdölő

2011. Szilágyi Zsolt: Parchovany-i szlovák táncok

2012. Lovas Bálint: Táncok Nagyivánból

2013. Furik Rita: „Nékünk hidat csinálni…”

2014. Lovas Bálint: Üszővásár Kalotaszegen

2016. Szilágyi Zsolt: Szlovák táncok

 

Gyermekcsoportok:

1991. Kardos László: Lúdnyakszakítás

1993. Solymos József: Rábaközi táncok

1998. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: Megszépült szegénység

2000. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: Hajdúháti gyermeklakodalmas

2002. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: Nagykarácsonytól Kiskarácsonyig

2002. Tóth Barbara-Váradi Zsolt: Libuskáim

2004. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: „Bezzeg az én időmben!”

2005. Csendom Éva-Józsa Tamás: „Bú, bú bilibács”

2005. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: A rátóti legények

2006. Lovas Bálint: A tiszapolgári grundon

2007. Józsa Tamás-Lovas Bálint: „A hortobágyi falu szílin”

2007. Furik Rita: „Vót egyszer egy…”

2008. Lovas Bálint-Pásztor Ágnes-Tiszai Zsuzsa: Varázslat a réten

2009. Lovas Bálint-Tóthné Pásztor Ágnes: Játssz még!

2010. Lovas Bálint-Tóthné Pásztor Ágnes: Öhön

2011. Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint: „Hová megy ked’…?”

2012. Csendom Erika-Lovas Bálint: Angyal vagy…?

2014. Lovas Bálint: Üszővásár Kalotaszegen

2016. Tóthné Pásztor Ágnes-Majer Tamás: Babaszoba

 

Országos szakmai minősítések:

1962 – Kiváló Együttes Cím

1968 – Kiváló Együttes Cím

1972 – Kiváló Együttes Cím

1981 – Kiváló Együttes Cím végleges fokozata

1983 – Arany I. fokozat

1987 – Arany I. fokozat

1991 – Arany I. fokozat

2000 – “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2002 – “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2004 – “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2005 – Martin György Emlékplakett

2006- “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2008- “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2010- “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2011 – Martin György Emlékplakett

2012- “Kiválóan Minősült Együttes” cím

2014-“Kiválóan Minősült Együttes” cím

2016-“Kiválóan Minősült Együttes” cím

2017-Martin György Emlékplakett

 

Országos szólótánc versenyen elért eredmények:

 

Felnőtt mezőny:

Aranysarkantyús táncos

Bodnár Imre, 1983.

Tóth Albert, 1987.

 

Különdíj:

Lovas Bálint, 2001.

 

 Ifjúsági korosztály:

Ezüstpitykés táncos

Ferenczy Csaba 2002.

Deák Viktor 2008.

Fényi Máté 2009.

Majer Tamás 2012.

Ferencz Gergő 2016.

 

Gyöngygalléros táncos:

Dalanics Bella 2004.

Juhász Viktória 2009.

Tóth Evelin 2012.

Kiss Márta 2012.

Lovas Eszter 2016.

Különdíj:

Ferenczy Csaba 2000.

Majer Tamás 2009.

Váradi Kristóf 2010., 2013. (Nívódíj)

Szarka Szabolcs 2012.

Pál Regina 2013. (Nívódíj)

Lovas Sára és Kerti Márton 2014.

Forgács Zoltán 2016.

Gyermek versenyzők

Pántlikás táncos:

Tóth Evelin 2009.

Lovas Eszter 2011.

Vitár Liliána Daniella 2011.

 

Kisbokrétás táncos:

Danku Péter 1995.

Majer Tamás 2003., 2005., 2006., 2009.

 

Különdíj:

Keveházi Tamás 1987.

Ferenczy Csaba 1997.

Csádi Nóra 1997.

Krakk Zsolt 1999.

Dalanics Bella 2001.

Tóth Beatrix 2001.

Holló Attila 2001.

Szalontai Máté 2003.

Váradi Kristóf 2006.

 

Országos Tanulmányi Verseny:

Lovas Eszter 2012. I. helyezés

Vitár Liliána Daniella 2012. I. helyezés

Hadházi Zoltán 2012. III. helyezés

Lovas Sára 2012. Különdíj

Zékány Laura 2012. Különdíj

Varga Amanda és Dremák Arthúr 2015.  III. helyezés és Különdíj

Kerti Áron 2015. III. helyezés

Hortobágyi Katica és Kerti Áron 2015. V. helyezés

 

Országos Pásztortánc Verseny helyezettjei:

Vórincsák Sándor 2006. I. helyezés

Rózsavölgyi Bálint 2006. II. helyezés, 2007. III. helyezés

Kovács Gergely 2006. Különdíj

Csendes Gergely 2007. II. helyezés

Ferenczy Csaba 2008. II. helyezés

Majer Tamás 2008. Különdíj, 2009. I. helyezés és Különdíj, 2010. Különdíj, 2011. II. helyezés, 2015. I. helyezés, 2016.  I. helyezés

Deczki Zoltán 2008. és 2009. Különdíj

Váradi Kristóf 2009. II. helyezés, 2010. Különdíj, 2011. III. helyezés, 2015. III. helyezés, 2016.  III. helyezés

Deák Viktor 2010. III. helyezés, 2010. és 2011. Különdíj, 2015. II. helyezés, 2016.  II. helyezés

Fényi Máté 2011. Különdíj, 2014. Különdíj, 2015. Különdíj

Forgács Zoltán 2015. III. helyezés, 2016.  III. helyezés

Oláh Gergely 2015. Különdíj, 2016.  Különdíj

 

Neuberger Ferenc Országos Verbunk Verseny:

 

Nagy Andor 2009. I. helyezés

Deczki Zoltán 2010. IV. helyezés

Majer Tamás 2010. I. helyezés és Különdíj, 2011. II. helyezés

Ferenczy Csaba 2011. I. helyezés

Kerti  Márton  2014.  Különdíj

 

További elismerések:

Nagy Andor Derecskei Verbunktalálkozó 2010. I. helyezés

Majer Tamás Debrecen Város Ösztöndíjasa 2012.

Ferenczy Csaba Debrecen Városi Tehetségkutató Verseny 2003. I. helyezés

 

Fesztiváldíjak Magyarországon:

1957 – I. díj: Építők Országos Néptánc Fesztiválja, Budapest

1969 – I. díj: Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál, Debrecen

1969 – III. díj: a Debreceni Virágkarneválon menettáncért

1970 – Külön díj: Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál

1971 – II. díj: Szegedi Szakszervezeti Néptánc Fesztivál

1972 – I. díj: Balatonföldvári Fesztivál

1972 – I. díj: Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál szólótánc kategóriája, Debrecen

1972 – Kiemelt különdíj: Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál, Debrecen

1972 – Különdíj: Sátoraljaújhelyi Néptánc Fesztivál

1973 – I. díj: Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál, Debrecen

1974 – II. díj: Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál, Debrecen

1975 – Külön díj: Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál

1983 – II. díj: a Debreceni Virágkarneválon menettáncért

1984 – Nívó-díj, Észak-Kelet Magyarországi Néptánc Fesztivál, Nagykálló

1985 – Előadó Művészeti Díj, Országos Szolnoki Néptánc Fesztivál

1985 – III. díj: Debreceni Virágkarneválon menettáncért

1988 – II. díj: a Debreceni Virágkarneválon menettáncért

1995. – Nívódíj: Kállai Kettős Országos Néptáncfesztivál

1999. – Együttesi Nívódíj: Szolnoki Országos Néptáncfesztivál

1999. –   I. helyezés és III. helyezés: Molnár István Koreográfiai Verseny

1999. –   II. helyezés: Molnár István Koreográfiai

2006. –  Nívódíj: VI. Országos Ifjúsági Néptáncfesztivál, Nyíregyháza Ifjúsági I. csoport

– Különdíj:  Ifjúsági II. csoport

2007. – Nívódíj: Kállai Kettős Országos Néptáncfesztivál

2009. – Nívódíj: Kállai Kettős Országos Néptáncfesztivál

2011. – Nívódíj: Országos Ifjúsági Néptáncfesztivál

A Hajdú-Bihar Megyei Gyermek és Ifjúság Néptáncfórumon számos alkalommal előadói és az alkotóműhely számára megítélt díj.

2015.  A Berkenye csoportot beválogatták a „Fölszállott a páva” televíziós tehetségkutató verseny élő adásába, ahová az egész Kárpát-medencéből összesen 12 csoportot válogattak be.

 

Az együttes felnőtt közösségének kitűntetései:

Magyarországi kitüntetések

?          Szocialista Kultúráért jelvény, 1963.

?          Szocialista Kultúráért jelvény, 1983.

?          Csokonai-díj Hajdú-Bihar Megye Tanácsától, 1984.- KISZ KB – Dicsérő Oklevél, 1988.

?          Kölcsey Ferenc-díj Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatától, 1998.

?          Területi Príma Primissima-díj, 2007.

?          Csokonai Vitéz Mihály Közösségi díj – adományozta az Oktatási és Kulturális Minisztérium a Magyar Kultúra Napja alkalmával, 2010.

?          Kölcsey Ferenc Ösztöndíj – Debrecen Megyei Jogú Város, 2010

?          Pro Urbe-díj – Debrecen Megyei Jogú Város, 2014

?          Magyar Örökség-díj – adományozta a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottsága, 2014

 

Külföldi kitüntetések:

A Herder-díj részeként a Népművészet Európa-díja F.V.S. Alapítvány, Hamburg, 1979

 

A felnőtt táncosok kitűntetései:

 

Kiváló Munkáért

Bodnár Imre, Koroknai Katalin, Vincze Mária 1983., Rácz Antal 1988.

Miniszteri dicséret

Gáll Imre, Gál István, Nagy László 1970., Kiss András, Komóczy József, Solymos József  1988.

Aranykoszorús KISZ jelvény

Bársony Judit, Bogdándi Enikő, Figula Ildikó, Puskás Andrea 1988.

 

KISZ KB Dicsérő Oklevele - Lajtos Béla 1988.

Szakszervezeti Munkáért arany fokozat - Nagy László 1976., Balla László 1988.

Szakszervezeti Munkáért ezüst fokozat - Bodnár Imre, Czakó Tamás, Kacsó Enikő, Kovács Zsuzsa, Nagy Gyöngyi, Solymos József,  Solymos Józsefné, Vincze Mária 1988.

Szocialista Kultúráért - Nagy László 1974., Gáll Imre, Nagy Zoltán 1975., Bodnárné Vincze Mária 1988.

Hajdú-Bihar Megyei Tanács Elnöki Dicsérő Oklevele - Moravecz Judit, Székelyhídi Anikó, Tiszai Zsuzsa, Váradi Zsolt, Vincze Enikő, Vincze József 1988.

Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatának Elismerő Oklevele - Szabó Beatrix, Tiszai Zsuzsa, Fekete Attila, Makai Róbert 1993.

10 táncos év után járó „belső díjak” a felnőtt együttesben

Debreceni gyöngyöspártát kaptak:

Guta Andrea (2004) Puskás Dóra (2004), Szombathyné Törő Nóra (2005), Terebesiné Csendom Éva (2008), Tóthné Pásztor Ágnes (2011), Szűcs Rita (2012), dr. Szászi Judit (2013), dr. Izsáki Boglárka (2013)

Faragott szarukürtöt kaptak:

Keveházi Tamás (2004), Vórincsák Sándor (2004), Laczkó Róbert (2004), dr. Rózsavölgyi Bálint (2005), dr. Szani Roland (2005), Gönczi Péter (2006), Fekete Attila (2008), Kecskés József (2008), Ferenczy Csaba (2009), Nagy Andor (2009), Kovács Gergely (2010),  Bocskai István (2013), Szabó Lajos (2013)

 

A szakmai vezetők munkájának elismerései:

Dr. Varga Gyula

?          Győrffy István-díj, 1993 – Magyar Néprajzi Társaság

?          Életfa-díj, 1994 – Művelődési és Közoktatási Minisztérium

?          Bocskai István-díj, 1996 – Hajdú-Bihar Megye Önkormányzata

?          Móra Ferenc-díj, 2002 – Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

?          Széchenyi Ferenc-díj, 2004 – Állami kitüntetés a Közgyűjtemény Szolgálatáért

?          Pulszky Ferenc-díj, 2004 – A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület szakmai díja

Bányai Mária

?          Kiváló Úttörő Vezető 1988.

Koroknai Katalin

?          Érdemes Társadalmi Munkás, 1981.

?          Kiváló Munkáért jelvény, 1983., 1988.

?          Szocialista Kultúráért jelvény, 1988.

?          Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesterének kitüntető oklevele a Debreceni Hajdú Táncegyüttesben végzett kiemelkedő munkáért, 1998.

?          Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma: Wlassics Gyula díj, 2005.

 

Bársony Judit és Puskás Andrea

?          KISZ Aranykoszorús jelvény, 1988.

 Kardos Lászlóné

?          Szocialista Kultúráért, 1983.

   Kardos László

?          Szocialista Kultúráért, 1968.

?          „Művészeti Díj” a néptánc területén végzett kiemelkedő munkásságért. 1973. Adományozta: Hajdú-Bihar Megye és Debrecen Város tanácselnöke,

?          Szakszervezeti Munkáért ezüst fokozat, 1973.

?          Kelet-magyarországi Néptánc Fesztivál, Debrecen: oklevél  „A legegyenletesebb együttesi teljesítményért, 1974.

?          Kiváló Munkáért, 1979. Építési és Városfejlesztési Miniszter

?          Szocialista Kultúráért jelvény, 1983.

?          Munkaérdemrend bronz fokozata, 1978.

?          Kiváló Munkáért, 1986. Művelődési Miniszter.

?          Csokonai-díj Hajdú-Bihar Megye Tanácsától, 1986.

?          Szakszervezeti Munkáért arany fokozat, 1988.

?          Debrecen Város Kultúrájáért-díj, 1998.

?          Csokonai Vitéz Mihály alkotói díj. Adományozta az Oktatási és Kulturális Minisztérium a Magyar Kultúra Napja alkalmával. 2004.

 

 Lovas Bálint:

?          „A legeredményesebb felkészítő pedagógus”. Országos Tanulmányi Verseny Szarvason 2003.

  Tiszai Zsuzsa:

?          Elnöki dicséret, Hajdú-Bihar Megyei Tanács, 1988.

  Tiszai Zsuzsa-Lovas Bálint:

?          Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület Pedagógiai Díja 2003.

?          Martin György Néptáncszövetség Együttesvezetői Nívó-díja 2004.

?          Debrecen Kultúrájáért Alapítvány alkotói ösztöndíja a „Hídivásár” című táncjáték elkészítésére, 2007.

?          Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Kölcsey Ferenc Díja, 2009.

?          Debrecen Megyei Jogú Város Csokonai Vitéz Mihály Díja, 2011.

?          Tehetség gondozásért MOL-díj, adományozó az Új Európa Alapítvány 2012.

?          Megyei, regionális, országos fesztiválokon koreográfiai és pedagógiai díjak (Hajdú-Bihar Megyei Néptáncfórum, Országos Ifjúsági Néptánc Fesztivál, Kállai Kettős Országos Néptánc Fesztivál).

 

 

A Debreceni Hajdú Táncegyüttes külföldi fellépései, melyek a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012.évi XXX. törvény jegyében kifelé és emelték kulturális vonalon a magyar országimázst:

Csehszlovákia: Madovice, 1958., Nemzetközi Fesztivál

Német Demokratikus Köztársaság: Magdeburg, Erfurt, 1961., Magyar Hét

Franciaország: St. Étienne, Montpellier, Montelimar, Vesc, Bourgois, Abenas, Uniex, 1962., turné

Lengyelország: Varsó és turné, 1964. „A lengyel újjászületés 20. évfordulója”.

Franciaország: St. Etienne, Le Pui-en-Veloy, Aubenas, La Rica Marie, Beoulien, 1967., turné

Jugoszlávia: Belgrád, Koco Racin és turné, 1968., Nemzetközi Néptáncfesztivál

Franciaország: Dijon, Nemzetközi Fesztivál és turné, 1970.

Belgium: Antwerpen, 1971.

Német Demokratikus Köztársaság: Potsdam, Hallé, Magdeburg, Sverin, Berlin, 1972.

Litvánia: Klaipeda, 1972.

Lengyelország: Osztrolenka, 1972.

Tunézia: Tunisz és turné, 1972.

Lengyelország: Katowice, 1973.

Olaszország: Castrovillari, 1974.

Litvánia: Vilniusz, 1975.

Portugália: Lisszabon, Leira, Portó, Guarda, Setubál, Fáró, 1975.

Finnország: Siilinjërvi, Helsinki 1976.

Románia: Galati, 1976.

Franciaország: montseveroux-i, vercors-i fesztiválok és turné, 1977.

Irán (1 pár): 1977.

Német Demokratikus Köztársaság: Potsdam és turné, 1978.

Ukrajna: Pétervására (ez Heves megye!!!) 1979.

Belgium: Brüsszel, Antwerpen, Nemzetközi Néptánc Fesztivál, 1979.

Anglia: London és turné, Nemzetközi Néptánc Fesztivál, 1980.

Finnország: Jyväskylä, 1981.

Német Szövetségi Köztársaság: Hamburg, Wilsede – az Európa-díj jutalma, turné 1981.

Svédország: Stockholm, Skanzen, 1982.

Vietnam: Phenjan (??? – ez Észak-Korea!!!) és turné, 1983.

Olaszország: Firenze, 1983.

Spanyolország: Barcelona, 1984.

Litvánia: Vilnius, 1984.

Bulgária: Sumen, Szófia és turné, 1985.

Német Szövetségi Köztársaság: Hamburg, Wilsede, Oberkirch, 1986.

Német Demokratikus Köztársaság: Berlin 1986.

Franciaország: St. Etienne, turné 1987.

Csehszlovákia: Brno, 1987.

Német Demokratikus Köztársaság: Potsdam, 1988.

Lengyelország: Lublin, Milejow, Krasnik, 1988.

Egyiptom: Kairó, Ismailia, Al-Masetta, 1988.

Franciaország: Saintes Saturnie, Pons, Párizs és turné, 1989.

Románia: Nagyvárad, 1989.

Románia: Börvely, Nagykároly, Kárásztelek, 1990.

Románia: Marosvásárhely, Balánvásár, Sepszibikszád, Bálványosvár, Korond, Szováta, Parajd, Makfalva, 1990.

Dél-Korea: Szöul és turné, 1990.

Olaszország: 1991.

Olaszország: Szicília, 1991. (Gyermekcsoport)

Szlovákia: Késmárk, 1992.

Belgium: Brüsszel, Antwerpen, 1992.

Törökország: 1992.

Japán: Tokió, Toyama, Unazuki, Keyakindaira, Nikiikawa, 1993.

Olaszország: Szicília, 1994. (Gyermekcsoport)

Románia: Nagyvárad, 1994.

Törökország: Yalova, 1994. (Ifjúsági csoport) – Tufag International Festival

Franciaország: Párizs, Magyar Ház, 1995. (Kamaracsoport)

Dánia: Aarhus, 1995. – International Folklore Festival Aarhus (C.I.O.F.F.)

Németország: Paderborn, 1995.

Németország: München 1995. (Kamaracsoport)

Törökország: Yalova 1995. (Ifjúsági csoport) – Tufag International Festival

Németország: Paderborn 1995.

Finnország: Jyväskylä, Helsinki, 1996. (Kamaracsoport)

Németország: Würzburg, 1996. (Kamaracsoport)

Németország: Hamburg, 1996. – Alfred Toepfer Stiftung T.V.S.

Bulgária: Plovdiv, 1996. (Ifjúsági csoport)

Németország: Quedlinburg, 1996. (Gyermekcsoport)

Svájc: Winterthur, 1997. (Kamaracsoport)

Amerikai Egyesült Államok: Idaho International Folk Dance Festival 1997. (C.I.O.F.F.), Rexburg, Idaho; Springville World Folkfest 1997. (C.I.O.F.F.), Springville, Utah; Bountiful-Davis Art Center-Summerfest 1997. (C.I.O.F.F.), Bountiful, Utah

Tunézia: Hammamet, 1999.

Törökország: Edirne, 2000. – International Folk Festival (C.I.O.F.F.)

Lengyelország: 2001. (Kamaracsoport)

Ausztria: Egg, 2002.

Olaszország: Ancarano, 2002.

Csehország: Strážnice, (Ifjúsági csoport) – International Folklore Festival 2003. (C.I.O.F.F.)

Lengyelország: Lublin, 2003. (Gyermekcsoport)

Mexikó: Fiesta de Santa Lucia 2003. (C.I.O.F.F.), Monterrey; International Folkdance Festival 2003. (C.I.O.F.F.), Tulancingo

Hollandia, Németország: Dwingeloo és Rotenburg an der Fulda 2004. (Ifjúsági csoport)

Olaszország: Verbicaro, 2005. (Ifjúsági csoport)

Olaszország: Szardínia, 2005. – Ciampitta Festival 2005. (C.I.O.F.F.)

Brazília: Belo Horizonte és Montes Claros 2006. – Folklore Festival of Minas Gerais 2006. (C.I.O.F.F.)

Németország: Paderborn, 2006. (Ifjúsági csoport)

Oroszország: Szaranszk, Moszkva, 2007. – Finnugor népek találkozója

Németország: Stuttgart, 2007. (Gyermekcsoport)

Szlovákia: Gombaszög, 2007.

Törökország: Zonguldak, 2008. (Gyermekcsoport) – Zonguldak Culture and Art Festival

Olaszország: Verbicaro, 2008. (Ifjúsági csoport)

Oroszország: Jekatyerinburg, 2008. (Ifjúsági kamaracsoport) International Children Music Festival – „Earth is our common house”

Lengyelország: Katowice, 2008. International Student`s Festival of Folklore   (C.I.O.F.F.)

Németország: Stuttgart, 2009. (Gyermekcsoport)

Japán: Toyama, Toga 2009. – Magyar Kulturális Napok

Franciaország: Felletin és Maintenon, 2009. (Ifjúsági csoport) – Festival Dances, Musics and Voices of the world of Felletin (C.I.O.F.F.), Festival of Montoire (C.I.O.F.F.)

Kanada: Toronto, 2009. – Canada Day

Kanada: Drummondville, 2009. – Mondial des Cultures de Drummondville (C.I.O.F.F.)

Szlovákia: Nagyida, 2009.

Algéria: Sidi Bel Abbes, 2010. – International Cultural Festival of Folk Dance

Dél-Korea: Keochang, Gyeongsangnam-do, 2010. (Kamaracsoport) – Keochang International Festival of Theater

Indonézia: Tenggarong – 2014. Erau International &Art Festival

Európai Bizottság Ifjúsági csereprogramja: Portugália: Vale de Cambra, 2003. és 2008., valamint Ciprus, Larnaca, 2005., 2006., 2008.

 

Lényeges még kiemelni, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Világörökség Kormányközi Bizottsága 2011. november 25-én felvette a legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe magyar táncház módszerét. Budapesten az első táncházat 1972. május 6-án szervezték, míg Debrecenben először 1974. április 27-én a Kossuth utca 1. szám alatti Pódium teremben Tavaszi Táncesték címmel az Építők Hajdú Táncegyüttese hívta táncba az érdeklődőket. A „Hajdúk” tehát Magyarországon is az elsők között indítottak el aktív gyakorlatot egy Világörökség részét képező néphagyomány életre keltésében.

Kapcsolódó képgaléria

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kapcsolódó dokumentumok

• 21. Hortobágyi pásztortánc verseny.tif

Források

1.      A Debreceni Hajdú Táncegyüttes archívuma

2.      A Hajdú Táncegyüttes Szervezeti Szabályzata, 1985.

3.      A Hajdú Táncegyüttes „Meghívója” a Szüreti bálra 1994.

4.      A Hajdú Táncegyüttes vezetőségi ülésének jegyzőkönyve,1986.06.16.

5.      A Hajdútánc Alapfokú Művészeti Iskola 2015/2016. évi nevelő-oktató munkájának értékelése., Forrás: A Debreceni Hajdú Táncegyüttes magánarchívuma

6.      APÁGYI Istvánné: Az Építők Hajdú Táncegyüttesének munkássága. Szakdolgozat, 1975. – Forrás: A Hajdú Táncegyüttes archívuma.

7.      Apk.: 60073/1990.sz. Alapító Okirat

8.      Az első Országos Pásztortánc- találkozó- és verseny szórólapja, 2006.

9.      A Hajdú Táncegyüttes archívumában szereplő egyéb dokumentumok: évenkénti beszámolók, munkatervek, munkanaplók, jegyzőkönyvek, statisztikai jelentések, műsorlapok, meghívók, plakátok, korabeli fotók, sajtó-és audiovizuális dokumentumok

10.  BALASSA Iván - ORTUTAY Gyula: Magyar néprajz., Corvina Kiadó, 1979.

11.  CSENDES Istvánné írása a Hajdú Kezdő Felnőtt Együttesről., Forrás: A Hajdú Táncegyüttes archívuma.

12.  Debrecen (városi hetilap), 1986. Erdei Sándor: Az áldozat értéke

13.  Debreceni Szüreti Bál meghívója, 1995.

14.  ERDÉLYI NÉPDAL „részlet”

15.  FELVIDÉKI NÉPDAL „részlet”

16.  FERENCZY Csaba, a Hajdú Táncegyüttes tánckar vezetőjének emlékezése. Forrás: A Hajdú Táncegyüttes archívuma.

17.  KARDOS D. László: A magyarországi néptánc-folklorizmus kérdéseihez. Folklór és Etnográfia, 31. Oktatási és kutatási kiadvány, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, szerk.: ÚJVÁRI Zoltán, 11.p.

18.  KARDOS László: A Hajdú Táncegyüttes munkaterve, 1968.

19.  KARDOS László: A táncoktatás művészi rangjáért. In.: Táncművészeti Értesítő, 1972.2.

20.  dr. KARDOS László: A táncházak éve Hajdú-Biharban 2012. In.: Hajdú-Bihar Megyei Közművelődési és Könyvtári TÉKA, 2012.

21.  dr. KARDOS László - TISZAI Zsuzsa: Járjunk egy szép táncot! Debrecen, 2013.

22.  KARDOS Lászlóné:Emlékek Marton Erzsébetről. Kézirat, 2013., Forrás: A Debreceni Hajdú Táncegyüttes archívuma

23.  Esztétikai Kislexikon, Budapest., Kossuth Kiadó, 1979. 381-382. p.

24.  FELFÖLDI László - PESOVÁR Ernő szerk.: A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó. 1997.

25.  LOVASNÉ TISZAI Zsuzsa adatközlése

26.  NOVÁK Ferenc: A néptáncmozgalom művészeti irányzatai. Alkotó emberek. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kiadványa, 2001.

27.  PESOVÁR Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai. Néptáncosok Kiskönyvtára Népművelési Propaganda Iroda

28.  SÁNDOR Heléna: Tiszta forrás élteti a hagyományt., In.: TÁJ-KÉP, 1996. október 17.

29.  SZIGETKÖZI NÉPDAL „részlet”

30.  TÓTHNÉ DÉNES Anikó és TÓTH Ottó volt táncosok emlékezése

31.  dr. UJVÁRI Zoltán: Játék és maszk III. A Bihari Múzeum kiadványa, 1983.

32.  dr. VARGA Gyula: A Hajdú Táncegyüttes története. A kezdetektől 1966-ig. Kézirat, A Hajdú Táncegyüttes archívuma, 1996.

33.  FUSH Lívia: Koreográfiai tendenciák a hetvenes évek néptáncművészetében. In.: Tánctudományi Tanulmányok, 1982-1983.

34.  https://www.facebook.com/Debreceni-Hajd%C3%BA-T%C3%A1ncegy%C3%BCttes-158480070869717/?fref=ts

35.  Hajdú-Bihari Napló, 1960. december 15. : Népi együtteseink a közönség előtt

36.  Hajdú-Bihari Napló, 1995. december 15., Vitéz Ferenc

37.  Hajdú-Bihari Napló, 1995. december 21., Filep Tibor

38.  Hajdú-Bihari Napló, 1973. ÁPRILIS 14.: Vendégünk volt Molnár István táncművész (Magyari Vilmos)

39.  Hajdú-Bihari Napló, 1973. április 6.: A folklór mai szemmel (Magyari Vilmos)

40.  Hajdú-Bihari Napló, 1967. február 28.: Budapesten szerepelt az Építők Hajdú Táncegyüttese.

41.  Hajdú-Bihari Napló, 1973. január 24. :Vendégünk volt Vavrinecz Béla zeneszerző (Magyari Vilmos)

42.  VITÉZ Ferenc: Kékezüst. Debrecen, 1998.

43.  ZSEDÉNYI Balázs: A mi nemzeti hősünk. 7óra7-Nézőpont-kritika, a Csokonai Színház honlapja, 2012.

44.  http://www.haon.hu/a-tanc-a-masik-kozos-nyelv/3387772

45.  https://www.youtube.com/watch?v=N72C-N8HwWU

46.  https://www.youtube.com/watch?v=N72C-N8HwWU

47.  https://www.youtube.com/watch?v=W58dP8W2wLQ

48.  https://www.youtube.com/watch?v=ft20TSS5MiE

49.  https://www.youtube.com/watch?v=BhDBzM4qmU8