Fokos

A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint a fokos „baltaszerű, rézből vagy vasból készült eszköz, amely a baltánál kisebb és könyebb, foka megnyújtott, rendszerint kerek vagy négyzetes gombszerű véggel, lapjának alsó és felső sarka gyakran kis gömbben végződik, hogy viselőjének kezét ne sértse. Botszerű nyele általában hengeres, ritkábban laposított. Kovácsok, lakatosok készítették megrendelésre vagy a vásárokon árulták. Nyelét használója faragta, néha rézveret, ólomozás díszítette.”

Az 1913-as Révai Nagy Lexikon csakis hazánkban használt fegyvernek írja le, mely „erős bot végén lévő, végső részén kalapácsszerű baltából áll. A magyar nép mindennapi fegyvere volt, mellyel emberek és vadak ellen védekeztek. De háborúban is használták.”

Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse című könyvében a következőt olvashatjuk a fokostartóról: „a lónyereg elülső részén egy bőrhurok, melybe a fokos jár.”

Ferkai Lóránt: Remekel a bicska című könyve a fokos és egyéb faragással és vas öntéssel elkészíthető szerszámot, használati tárgyat mutat be. A következőképpen írja le a fokost: „Nevét onnan kapta, hogy élével átellenes vége - a foka – kalapácsszerű nyúlványban folytatódik, ami még a harci baltánál is veszélyesebb fegyverré teszi. Használta is a régi világ magyarja, különösen pásztoraink országszerte a vadállatok és tolvajok ellen, de még háborúban is. Ismerték és rettegték ellenségeink a fokost hosszú időn keresztül, mert még a páncél sem nyújtott ellene biztos védelmet. Azóta a vadállatok kipusztultak hazánk területéről s a fokos dísztárggyá szelídült, mert a korszerű fegyverek ellen bizony édeskeveset használna. A félelmesen csillogó acélfegyver nyelét faragások díszítették, acélját felváltotta a kevésbé veszélyes, de mutatósabb réz, újabban az ón, mintegy hirdetve, hogy már csak jelvény, egy letűnt hősi korszak emléke.”

Egyes vélemények szerint egyenesen kultikus jelentőségű tárgyról van szó, a magyarság és Isten által kötött szövetség jelképéről.Más vélemények szerint csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán, a jobb minőségű páncélok megjelenése után, az átütőképesség javítása érdekében adoptálták a „valódi fegyverek” közé. Kétségtelen azonban, hogy a honfoglalás kori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos, mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében.

A fokost kovácsok, később lakatosok készítették megrendelésre, vagy a vásárokon árulták. Nyelét nemegyszer maga a használója faragta, néha rézverettel, ólomozással díszítette. A fegyver nyelének törését, közvetlenül a fej alatt fém védőpántokkal is felszerelték, amelyeket nemegyszer egybekovácsoltak a fokos fejével.

A hajadúkatonák (mind a gyalogos-, mind a lovashajdúk) egyik kedvelt harceszköze volt a fokos. Egy, a Bocskai-szabadságharcról szóló cikkben a következőképpen írnak a hajdúkról, akik fokossal harcoltak: „ A főként rongyos, szegény marhahajtókból álló hajdúk vezetőiket általában maguk közül választották. Eleinte gyalogosként, majd a XVI. század végétől már néhányan lovasként is harcoltak. Jellemző fegyvereik a fokos és a puska voltak, alkalmanként a szablya is. (…) Érdekes viszont, hogy a kopja és lándzsa használatától annyira írtóztak a hajdúk, hogy arra még erőszakkal sem lehetett rávenni, rászoktatni őket. Ez az ütőképes haderő, a hajdúság volt tehát az, melyet Bocskainak sikerült megnyernie és mely szabadságharcáának végül legfőbb erejét adta.” Bocskai-szabadságharcról, Bocskai István seregének többségét alkotó hajdúkról a 17. században számtalan ábrázolás jelent meg különböző kiadványokban. Fegyverzetük a szablya, puska volt, jobb oldalukon, az övükben balta vagy csákányfokos függött.

Bocskai cseles hajdúiról Kovács Dániel Marhapásztorból lett gerillák – és utódaik Mit ér a fegyver, ha magyar? III. c. cikkében az alábbiakat írja elődeinkről: „A hajdúkat segítette a harcban, hogy mindenki másnál jobban alkalmazkodtak a terephez. Könnyedén keltek át a folyókon, felásztak a fákra is, ha ez előnyhöz juttatta őket. Harc közben sem voltak restek alkalmazkodni a tereptárgyakhoz. (…) Érdekesség, hogy lőfegyverrel még a kor nyugati hadseregeinél is jobban fel voltak szerelve a XVI. század végén; sajnos ez az előny a Rákóczi-féle szabadságharc idejére elolvadt. Harcmodoruk nem tette lehetővé a korszakban népszerű hosszú, de statikus pikák használatát, lándzsát is csak akkor fogtak, ha testőrfeladatokat láttak el. Hordtak viszont szablyát, és sűrűn forgatták a fokos baltát és a buzogányt is. Hogy minél mozgékonyabbak maradhassanak, gyakran még páncélinget sem húztak, mellőzték a sisakot is. Ehelyett kalpagot vagy prémes kucsmát húztak a fejükre. (…)”

A 18. század elejéig a kard után a legelterjedtebb harci eszköz volt Magyarországon. II. Rákóczi Ferenc csapataiban különösen közkedvelt volt, a felkelő köznép felfegyverzése a kardnál könyebben elkészíthető fokossal gyorsabban és olcsóbban volt megoldható. Ugyancsak népszerűségét és elfogadottságát mutatja, hogy hazánkban jóval a Rákóczi-szabadságharc leverése után is használta a reguláris katonaság, például az Eszterházy gránátos ezred felszereléséhez is hozzátartozott. A szabadságharc talán leghíresebb és mindenképpen legképzettebb hadvezére Bottyán János, vagy elterjedtebb nevén Vak Bottyán volt. (A mellékletek között fotón, kezében a fokossal.)

Később önvédelmi fegyverként is használták, de a vidéki rendvédelmi különítményeknél még a 19. század második felében is hozzátartozhatott a felszereléshez, aminthogy leginkább félt ellenfeleik, a betyárok szintén előszeretettel forgatták. Ekkoriban a fiatal pásztorok, bojtárok és falusi legények kedvelték, akik számára egyszerre volt munkaeszköz, fegyver és dísz is. Sétabot helyett vitték magukkal pédául, ha látogatóba vagy vársárba mentek. A magyarok mellett a Kárpátok pásztorai is használták, ezért Lengyelországban, valamint a későbbi Szlovákia és Ukrajna mai területén is ismert eszköznek számított. A pásztorok, miközben a nyájra vigyáztak, előszeretettel véstek a fokos nyelébe minél szebb figurákat. A vadállatok ellen a pásztorok fokossal védekeztek, melynek fejét rézből öntötték. A feldíszített fokos néhány évtizeddel ezelőtt – az ország egyes vidékein – a lakodalmi vőfély címere volt. A 19-20. század fordulóján fokozatosan elveszítette gyakorlati jelentőségét, s szinte kizárólag csak dísztárgyként készítették. A 20. század elején készült daraboknál már szinte kötelező a lakkozott, faragásal díszített nyél, a rézberakással díszített, ugyancsak fényes bevonattal ellátott fejrész. Hétköznapi, gyakorlati felhasználásának legtovább élő formájaként a múlt század első felében sokan használták a fokost sétapálcaként, turistabotként, s ennek megfelelően elterjedt volt, hogy ugyanolyan fém emlékveretekkel díszítették a nyelét, akár a valódi turistabotokat. Ez leginkább az idősebb emberek körében volt használati tárgy. Napjainkra elsősorban dísztárggyá vált, és népművészek készítik, mint ajándéktárgyat. Hajdúböszörményben található, Kiss István Kossuth-díjas művész által készített hétalakos, nagy léptékű szoborcsoportja, ahol megörökítette a hajdúkat. Az együtt táncoló hajdú vitézek katona mivoltukat kard, fokos és pajzs jelzi, büszke és vidám testtartásuk a győztesek erejére, magabiztosságára utal. Számuk jelképes, a hét „öreg” hajdúvárost testesítik meg: Böszörményt, Dorogot, Hadházat, Nánást, Polgárt, Szoboszlót, Vámospércset.

Kapcsolódó képgaléria

Kapcsolódó dokumentumok

Források

· Magyar Néprajzi Lexikon. Második Kötet. Budapest, Akadémia, 1979.

· Révai Nagy Lexikona: Az ismeretek enciklopédiája. VII. kötet. Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1913. Hasonmáskiadás. Szépirodalmi és Babits, 1991.

· S. Kovács Ilona: Pásztorélet, pásztorművészet. Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1983.

· Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, K.M Termmészettudományi Társulat, 1914.

· Nagy László: Hajdúvizétek (1591-1699). Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó,1983. kép 35.p.

· Nagy László: Hajdúvizétek (1591-1699). Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó,1983.

· Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1981. kép 192.p.

· Hajdú-Bihari Napló, 1986. október 30. 5.p.: Táncoló hajdúk