Megyei értékek
„A hévizek atyjaként” elhíresült, s a magyar geológia apostolának tartott Dr. Pávai Vajna Ferenc geológus munkássága
Pávai Vajna Ferenc (Erdély, Csongva, 1886. március 6. – Szekszárd, 1964. január 12.) geológus-mérnök tudós, a magyar hévízkutatás úttörője, a hévizes barlangkeletkezési elmélet megalapozója, a múlt század egyik legmarkánsabb tudós egyénisége a magyar kőolaj-és földgázkutatás, a hévízfeltárás-és hasznosítás legharcosabb, ikonikus alakja. Sokoldalú és több szempontból úttörő jelentőségű munkásságát lényegileg a tektonika, a kőolajföldtan és a vízföldtan területén fejtette ki. Eseményekben gazdag, sokszor gigászi tudományos küzdelmektől, olykor gyötrelmektől sem mentes pályaképe elgondolkodtató. Egy leküzdhetetlen akadályokat nem ismerő, egész életét nemes céloknak szentelő, fáradhatatlan,s kudarcokkal meg nem törhető ember, tudós genius képét tárja elénk. Pedig őt sem kerülte el a jövőbe látó, páratlan egyéniségek sorsa, hisz felkészültségét, elméleti megállapításait sokan kritizálták, néhányan nem is osztották a saját korában és szakmai közegében. Mindez ugyan nem törte le lelkesedését, de életében nem teljes mértékben övezte őt valódi tudományos jelentőségéhez mért elismerés. Oly sok nagy elméhez hasonlóan, nála is inkább már csak az utókor tudott „szépíteni”, illő méltatást, s szellemiségét, jelentőségét igazán értékelő tiszteletet adva neki. Hajdúszoboszló városa és lakossága is sokat köszönhet neki a nemrég „megyei érték” rangot kapó hajdúszoboszlói hévíz éppen 90 évvel ezelőtti, az általa vezetett fúrásoknak köszönhető feltörése által, ezért az eddig is méltó tiszteletadás (szoborállítás, emléktáblák, emlékérem, Hajdúszoboszló Díszpolgára cím, s utcák, iskolák, közösségek, s tiszteletet adó megemlékezések) mellett az idén illőnek és időszerűnek gondolja a város a tudós életművének megyei értékek közé sorolását kérni jelen pályázati tanulmányával.
Dr. Pávai Vajna Ferenc kivételes életpályájának esszenciáját az ígéretes tehetség romantikájának, a folyton megújuló hivatástudatnak, a nehezen elért vagy csak remélt sikereknek és a magára maradó keserű mellőzöttségnek a sokszor fojtogató egyvelege adja. Talán nem véletlen az ellentmondásos összetettsége e sorsívnek, hiszen már származása is sokfajta irányra predesztinálta őt. Családjának eredete a XV. századig vezethető vissza, s a tudós vérvonal minden bizonnyal a Bólyaiakkal való rokonságból eredeztethető, mint ahogy büszkén kiemeli önéletírásában: „Bólyai Farkasnak anyja Pávai Vajna Krisztina volt, s így Bólyai Jánosnak nagyanyja.” A családi hagyományok szerint nevük (Páva, Vajna) erdélyi helységnevekből ered. Édesapja kiemelkedő szakmai sikereket elérő híres erdélyi ügyvéd volt, aki nagy bátorsággal és tehetséggel nyert meg esélytelennek tűnő pereket is. A lehetetlent nem ismerő, tehetség alapú kitartást tehát édesapjától örökölhette, innen kódolódhatott lényébe ez a minta, de a didaktikai, sőt művészi hajlam és a kalandvágy is megbújt a családi érában, hiszen anyai nagyapja verseket író tanító, majd hajóskapitány volt, a tudósi mintát pedig nagybátyja, az újító szellemű geológus, Pávai Vajna Elek nyújtotta számára. A sokoldalú Pávai Vajna Ferenc igazi reneszánsz személyiség, pl. az önkifejezést a geológiai kutatások mellett talán éppen említett nagyapja mintájára az alkotó, teremtő munka más eszközrendszerében, a költészetben is megtalálta: verseket írt talán önmaga kedvtelésére, melyek ugyan nem többek népieskedő rigmusoknál, de mindenképp hűen visszatükrözik írójuk gondjait, lelki vívódásait, s sokszor Szoboszlóhoz fűződő pozitív élményeit. Érdekesség, hogy néhány jobban sikerült verse az 1930-as évek végén, felesége Páva Vajna Anna zenéjével még nyomtatásban is napvilágot látott. Cizellált, s sok irányban utat törő, összetett személyiség volt ő, semmiképp nem hétköznapi szellem, nyilván ez a dogmákkal szembemenő, lázadó-sokak által különcnek tartott-lelkület vezette sikereire is. Szellemi fejlődésének és későbbi tartásának, eltökélt jellemszilárdságának igen fontos momentuma magyarázható azzal, hogy korán, 9 évesen elveszíttette édesapját, de ő tovább őrizte családjának hazafias lelkületét, s szemléletén sokat formáltak az iskolai gyökerek is. A híres nagyenyedi Bethlen-kollégium diákja volt, ahonnan rajta kívül kultúrtörténetünk számos kiemelkedő alakja nyerte első impulzusait (pl. Kőrösi-Csoma Sándor, híres Ázsia-utazó orientalista vagy Benkő Ferenc, az első magyar ásványtani könyv szerzője, s még több nagy elme). A kollégiumban igényes, korrekt, a valódi tudást díjazó, részrehajlástól mentes szellemben nevelkedett, nyilván innen is fakadt gerinces igazságtudata és a saját tehetségében való magabiztos hitének tisztasága, amit sajnos a társadalom és a szakma később nem mindig tolerált a nagyenyedi kollégiumban megszokott igazságossági elven. Mindenesetre itteni élménye volt, hogy „Az enyedi kollégiumban nekem is csak akkor főtt jó lencsém, ha jól tanultam…”, s bár a jó képességű kis Pávai nem tartozott mindenben az eminens diákok közé, a számára érdekes tárgyakban, témakörökben messze túlszárnyalta társait, úgymint természetrajz, földrajz és történelem. Természettudományos érdeklődésének és kutatói hajlamainak már ekkor sok jele megmutatkozott: játék helyet sokkal jobban vonzották őt a távol lévő hegyekben, erdőkben zajló kirándulások, melyek során rovarokat, kőzeteket, kövületeket gyűjthetett, s a látottakat még rajzban is megörökítette. A szegény sorsú, sokszor nélkülöző kisdiákot már ekkor valódi „kis természettudósnak” tartották, sokszor szerepelt diáktársai előtt földrajzi és természetrajzi előadásaival, ismertetőivel. Tudásának elismeréséül a természettel kapcsolatos tájleírásai, útleírásai, később rövid közleményei a Közérdek című helyi lapban és szakfolyóiratban láttak napvilágot, s első írásait a Rovartani Lapokban közölték Nagyfokú természetszeretetéről, s tudós kutatókra jellemző, kitartó, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelméről már kora ifjúságában tanúbizonyságot tett a zoológiai vonatkozású naplótöredékeinek a közlésével, pl. a szarka, a sikló és a bogarak megfigyelésének tapasztalataival. 1903-ban, Nagyenyeden Dr. Szilárdy Zoltán, a természetrajz tanára, a későbbi egyetemi magántanár hatott rá elementáris erővel, aki valósággal rajongott a természetért, de szerette a néprajzot is, geológusokkal is az ő társaságában találkozott először. Azt azonban nyilván nem állíthatjuk, hogy már gyermekként vagy serdülő kamaszként elkötelezte volna magát a geológia tudományával vagy tudatosan készült volna erre, hiszen a nagy tehetségekhez hasonlóan, érdeklődése sokirányú volt. Az azonban bizonyos, hogy barlangkutató tevékenysége és a barlangok iránti érdeklődése komolyan motiválta őt. Életútjának érdekes adaléka még ez időből, hogy sokáig gondolkodott azon is, hogy a természet vallatója helyett inkább néprajzkutató lesz, ez pedig sokrétű érdeklődéséből és átlagon felüli fogékonyságából fakadt. Erdélyi barangolásai során ugyanis éles szemmel és jó érzékkel figyelt fel a néprajzi jellegzetességekre, melynek különleges termései a helyi múzeumban őrzött és rajzzal is illusztrált kéziratos feljegyzései az ideális szénatartó színről, az erdélyi pásztorkunyhóról, karámokról, stb. Erdéllyel kapcsolatos ilyen jellegű írásait etnográfiai szaklapok is leközölték (pl. Ethnographia, Néprajzi Értesítő), s e tudomány szakérőinek elismerő méltatása alapján „Pávai maradandót alkotott e tudományban is.” Érdekes, hogy e téren sokkal egybehangzóbb a szakmai elismertsége, mint a később hivatásául választott geológia terén, s valószínű, hogy ha ezt a szakmát választja, akkor is a kor komoly etnográfusi életútját járja be, viszont akkor Hajdúszoboszló és sok más település szegényebb volna a jellegét adó alapértékekben. Mindenesetre a középiskola komoly szellemi alapjai és egyértelmű tehetséget mutató érdeklődési iránya egyenes utat mutat számára a természettudományos irányú felsőoktatás felé: a középiskola elvégzése után, 1906-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz- kémia- földrajz szakos hallgatójaként folytatta tanulmányait. Itt magától értetődően tagja lett a Természetrajzi Szövetségnek, majd a Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának is, s lelkesen publikálta a nagyenyedi újságban, hogy „Erdélyben is vannak ismeretlen barlangok, s ezek tudományos feltárása jelentősen gazdagíthatja ismereteinket az ember történetére, a már kihalt állatok életmódjára vonatkozóan.” Sokirányú érdeklődése itt is megmaradt, s bár szükségből magántanítványokat is vállalt, arra is maradt ideje, hogy más tárgyak neves professzorainak (pl. Beöthy Zsolt, Eötvös Lóránd) érdekesebb előadásait is meghallgassa, sőt gyakorta részt vett a nagy Nyugatosokat is pallérozó neves irodalomtörténész, Négyesy László szemináriumi stílusgyakorlatain is. Az egyetemen Koch Antal professzor, az Erdélyi-medence harmadidőszaki rétegsorának elismert szakértője volt a tanítómestere, szemléletének formálója, a vele való beszélgetések során érlelődhetett meg benne „a legfiatalabb földkéregmozgások gondolata”, melyhez mindvégig ragaszkodott. Pávai-Vajna visszaemlékezéseiben őszintén vallotta, hogy emberségével, tudásával Koch Antal „csinált”belőle geológust. A geológia tudománya iránti érdeklődés komolyan végigkísérte egyetemi tanulmányait, s szabad idejének jelentős részét a könyvtárban töltötte, ahol a Budai hegyek kialakulásával foglalkozott. Világnézeti fejlődését még életre szólóan befolyásolta a modern biológia egyik legnagyobb hatású angol képviselője, Charles Darwin, akinek arcképét haláláig őrizte könyvespolcán.
Pávai Vajna Ferenc 1910-ben szerzett geológiai doktorátust, disszertációja adta az 1909-ben megfúrt kissármási óriási földgázmennyiség felhalmozódásának magyarázatát (…), a folyamatos földkéregmozgásokra mutatott rá. Doktori disszertációjának újító részéért egyetemi pályadíjat nyert, és a Magyarhoni Földtani Társulat ösztöndíjából a Maros-völgyben kutatott.1910 őszén indult el pályáján is, először a Földtani Intézet napidíjas geológusaként, majd 1 évvel később Selmecbányán lett a Bányászati és Erdészeti Főiskola ásvány-és földtani tanszékén Böckh Hugó tanársegédje, aki a kőolaj-földtan világhírű művelője, s a korszerű szénhidrogén-kutatás elindítója volt. A ritka memóriával és nagy nyelvismerettel rendelkező tudós a köztük gyakorta kialakuló heves szakmai viták ellenére Pávai harmadik meghatározó „mentora” volt. Így nyilatkozik róla: „Tanítóm, könyvtáram és fordítóm volt egyszerre.” Sajnos, mint oly sokakét, Pávai Vajna Ferenc munkásságát is beárnyékolta a századelő nagy történelmi töréspontja, az 1. világháború, hiszen 1914-16 között köztüzérként Komáromban kellett szolgálnia, bár a harcokban a geológia tudományának szerencséjére nem vett részt. Mivel az „őszirózsás forradalom” eredményeként létrejött Károlyi-kormány pénzügyminisztériumának vezetői az alföldi mélyfúrások megindítása mellett döntöttek, szükség volt olyan szakemberekre, akik e célok megvalósítását magukénak vallották, így 1918.december 31-én Pávai Vajnát geológus főmérnökké nevezték ki, és 1919 januárjában fel kellett esküdnie az akkori Népköztársaság alkotmányára. A Tanácsköztársaság idején pedig az ún. Bányászati Szakosztály tagja lett. 1914-ben tehát az erdélyi, 1915-1918-ban a horvátországi, 1918-tól a dunántúli szénhidrogén-kutatásban vett részt, s 1920 végétől a Pénzügyminisztérium bányászati főosztályán geológiai szakértőként dolgozott. Más ekkortól, vagyis az 1920-as évek végétől jellemző volt rá, hogy geológiai kutatásainak eredményeit közgazdasági-társadalmi összefüggésekben, hasznosság elven is vizsgálja. Gondolatainak, s kimondottan úttörő jellegű javaslatainak terjesztésére, népszerűsítésére a sajtó eszközeit, egyesületi tagságát és előadásait egyaránt felhasználta, s írásaival nem csupán tájékoztatni, hanem mozgósítani is akarta a hazai közvéleményt. Cikkeiben kitartó folyamatossággal hangsúlyozta a hazai földgáz feltárásának és sokoldalú hasznosításának szükségességét, hivatkozott a vegyipar és az általános energiaszolgáltatás fokozódó igényeire. Amikor Szoboszlón felépült a gázra telepített villamos erőterep, elégedett örömmel üdvözölte az újítást, emellett kaliforniai, alaszkai, olaszországi példák alapján fáradhatatlanul ösztönzött az ún. „gőzbányászat”megindítására, a geotermikus forróvíz-üzemek létesítésére is. Hidrológiai szempontból pedig fontos törekvése volt, hogy hazánkat „fürdőországgá”kell tenni, ahová más országok betegei hozzák pénzüket, s nem mi megyünk a külföld drága fürdőibe. Egyes szakírásaiban úgy fogalmazott, hogy a főváros alatti termálkincsek elhanyagolása valóságos „nemzetgazdasági bűn”, a Balaton környéki fürdőszezon állandósításának szintén újszerű gondolatát pedig a meleg források feltárására alapozta. A Debreczen című újságban szorgalmazta a mélyfúrások vizének többlépcsős hasznosítását. Meggyőződése volt az is e témában, hogy a vízből ki kell vonni a gázt és a sót, s ha már „fűtött, gyógyított”, aztán öntözzenek vele, tehát a feltárt hőforrásokat alkalmasnak látta kertészeti célokra, korai zöldségek, virágok üvegházi termesztésére is. Tisztában volt azzal, hogy mindez több tekintetben is jó üzlet az ország számára, s kereseti forrást, munkaalkalmakat biztosít, valószínűleg öröklött hazafias lelkülete nyilvánult meg a nemzetgazdasági hasznosság folyamatos kutatásában. Elméleti és gyakorlati tudását tehát minden módon igyekezett hazája és szakmája szolgálatába állítani.
Fiatal korában aktív barlangkutató volt. Számos barlangot, különösen Erdély területéről ő írt le és térképezett fel először. A hévíz kutatása kapcsán felismerte a mélyből feltörő víz barlangképző hatását, ezzel új barlangkeletkezési elméletet állított fel, és megalapozta a hévizes barlanggenetikát. Még végzős egyetemistaként lett 1909. december elején a Magyarhoni Földtani Társulat rendes tagja lett, majd rendkívüli aktivitása miatt ugyanezen társulat tiszteletbeli tagjává választotta, emellett alapítója és több mint 2 évtizeden át elismert tagja volt a Hidrológai Szakosztálynak is. Már gyerekkorában kirajzolódó barlangkutató szenvedélye egész életét és munkásságát áthatotta. 1910 januárjában pl. a Magyar Földtani Intézet alakuló ülésére az akkor 24 éves Pávait is meghívják, s bár a Bizottság vezetőségének ugyan nem volt tagja, munkájukat aktívan segítette, közleményeinek 199. évi negyedik fejezetében 22(!) addig le nem írt barlangot, ill. azzal egyenértékű képződményt írt le. 1913-ban pedig, a Bizottság rendes szakosztállyá alakulásakor Pávai ott rendes tagként szerepelt, s a barlangoktól más irányú munkái során sem szakadt el, pl. a hévizes barlang keletkezésére elméletet állított fel. 1928-ban pedig, amikor a lillafüredi fúrásokat irányította, bele is bújt a Tapolcán lévő üregekbe, s felfedezéséről így nyilatkozott a korabeli sajtóban: „Magyarországon senki nem tudja, hogy a hegységekben lehet melegvizet találni. Ennek az én felfedezésemnek reális alapját találtam meg most.” Nem véletlen, hogy élete alkonyán, 1958-ban az újjáalakult Magyar Karszt-és Barlangkutató Társulat, munkája elismeréséül a Tanácsadó Testületének tagjává választotta. A különböző egyesületek és társulatok összejövetelein gyakran tartott közvetlen, lebilincselő stílusú, tettekre épített tudásbázisú, geológiai térképekkel, fúrási keresztmetszetekkel illusztrált előadásokat, melyek során példaként gyakran hivatkozott a híres hajdúszoboszlói 1925-ös fúrásra. 1912-től részt vett az Erdélyi-medence földgázkutató térképező csoport munkájában, melyet szintén Böckh Hugó vezetett. 1913-ban Böckh Hugó megbízásából a Máramaros-megyei Izaszacsal környékének bonyolult földtani szerkezetét tanulmányozza és elkészíti annak tektonikai térképét. 1914-ben, az 1. világháború kitörésének évében a Szilágyságban dolgozik Papp Simonnal együtt, s a sikeres feltárást követően a Kincstár 1915-ben kutatási tevékenységét kiterjesztette Horvátországra is, s ismét Böckh Hugó irányításával Pávai Vajna Ferenc, Papp Simon és Lázár Vazul geológusok igen nagy területet vizsgáltak meg a Dráva és Száva között, Varasd-Belovár-Kőrös-Verőce Pozsega vármegyék területén 1918-ig, és számos redőzést, brachiantiklinálist állapítottak meg a fiatal harmaddőszaki és megyedkori rétegekben. Ennek az előkészítő kutatásnak az eredményei alapján fúrták meg 1918-ban a bujavicai dómot és ipari jelentőségű kőolaj-és földgázelőfordulást fedeztek fel. Sajnos a történelem kegyetlen fintora és Trianon miatt a kiváló magyar geológusok és mérnökök szenzációs munkájának eredményeit a területveszteségek miatt az ország már nem hasznosíthatta, de ebbe Pávai-Vajna Ferenc kérlelhetetlen alkata és igazságérzete révén soha nem nyugodott bele: sorra jelennek meg a témában buzdító írásai, melyekben tiltakozik az ellen, hogy a megcsonkított országban nincs földgáz, s egyben összefoglaló képet is ad a készletek helyi hasznosításáról.
A Horvátországban meghatározott redők egy része a Horvát-medencével azonos földtani felépítésű Dunántúlra is átnyúlni látszottak, s ezt a feltevést igazolandó, 1918-ban Böckh Hugó megbízta Pávai Vajna Ferencet a horvát redők dunántúli folytatódásának kinyomozásával, s ennek eredményeként több boltozatot is megállapított, ill. 1919-ben Papp Simonnal közösen kinyomozták a nagy jelentőségű budafai boltozatot is. Tudományos munkásságának alaptézise és későbbi vesszőparipája ekkor formálódik ki, mely szerint a magyar - horvát medencében nemcsak a haramdidőszaki, hanem a negyedkori képződmények is redőzöttek, s így azok is bevonhatók a szénhidrogén kutatásba. Pávai-Vajna Ferenc általános földtani szemlélete nagyon korszerű volt, hiszen ő volt az egyik úttörője és hirdetője ennek az ún. „legfiatalabb, postpannoniai kéregmozgások”elméletének, amiről Dr. Kóber, a nagy tektonikus is elismerőleg nyilatkozott. Szakmai berkekben emiatt nagyon sok kritika érte, többnyire meddő vitákkal. Pávai-Vajna Ferenc egyébként a montángeológia iskola neveltje volt, s ez látszott is minden munkáján, így a síkvidéki kutatásainál is. Módszerével kortársai nem értettek egyet, amikor is a medence területén kis mélységű aknákban a fiatalkori üledékekben mért „dőlések” alapján jelölte ki a boltozatokat, és oda telepítette a szénhidrogén kutatófúrásokat. Szakvéleményei alapján kitűzött fúrásai, szénhidrogén helyett hévizet tártak fel, amely igen jelentős eredményt jelentett akkor az országnak, mivel hazánk ásvány- és gyógyvizeinek legtöbbjét ugyancsak elveszítette Trianon után. Tudományos felfogásához hozzátartozott még az is, hogy a két nyersanyagot, a szénhidrogént és a hévizet együttesen kívánta feltárni.
Az elvégzett geológiai kutatások fúrásos vizsgálata egyébként olyan költségesnek látszott, hogy az ország akkori kormánya kénytelen volt a kőolaj és földgáz kutatásának és termelésének jogát a Dunántúlon és az Alföld déli részén tőkeerős külföldi vállalatra bízni, mégpedig az angol Persian Oil Co-ra, így jött létre 1929-ben, épp a világgazdasági válság kitörésének évében a Hungarian Oil Syndicate, melynek főgeológusa a szakmában abszolút tekintélyű Böckh Hugó lett, aki a tehetséges Pávai Vajna Ferencet is munkatársai közé választja, aki 1920 végén szintén Böckh mellé kerül fel a Pénzügyminisztérium Bányászati Főosztályára, s már 1921-től miután Böckh Hugó kiválik az állami szolgálatból és külföldre távozik Pávai lesz a bányászati kutatások geológus szakértője és vezetője. Szintén ugyanebben az évben Dél-Franciaországban is tevékenykedik szakértőként szénhidrogénkutatásokat végezve, s ugyanezen évben a felsőausztriai Wells környékén végez geológiai térképezést, s 1926-ban pedig Bőhm Ferenccel részt vesz a Madridban megtartott XIV. geológiai kongresszuson, tehát mind elméleti, mind pedig gyakorlati vonatkozásban is komoly nemzetközi tapasztalatot és ismertséget szerez. 1928-ban a Pénzügyminisztérium Toscanaba küldi, ahol az ottani természetes gőzbányászatot tanulmányozza, s számos cikket és tanulmányt publikál e témában a geotermikus energia hasznosítására való merész szellemű biztatással. Érdemes kiemelni, hogy Pávai Vajna Ferenc szellemisége és bevett, tudományos dogmákkal mit sem törődő, merész geológusi szemléletmódja alapvetően fontos volt e felfedezésben. Nem mindennapi geológus lévén nem kívánta álláspontját, feltételezéseit, megállapításait mások véleménye által befolyásolni, éppen ezért nem alkalmazta munkájánál az újabb kutatási módszereket sem, mint például a geofizika eredményeit.
Az 1921-29 közötti éveket egyébként Pávai Vajna Ferenc élete fénykorának tekinti a szakirodalom, ugyanis, mint látjuk, mestere, Böckh Hugó távollétében teljesen önállóan, de az ő szellemében irányítja a szénhidrogén felkutatására irányuló földtani feltérképezést és kutatást szegényes eszközökkel, ám annál nagyobb lelkesedéssel dolgozva a Magyar Alföld ismeretlen mélységeinek és kincseinek feltárásáért. Nem egészen rajta múlott az, hogy erőfeszítéseit nem kísérte teljes siker, s hogy leghőbb vágya ellenére nem tudta energiaszegény országát jelentős mennyiségű kőolajjal és földgázzal megajándékozni. Mindenesetre ő volt a kezdeményezője és elindítója a földtani térképező kutatási módszerrel történő magyar szénhidrogén-kutatásnak. Fénykorára mégis árnyékot vet a szakmai irodalom szűkszavú tárgyilagossága, mely az államkincstár nagyalföldi szénhidrogén kutatásait így összegzi: „(…)Ezek a fúrások azonban gáznyomokon és nagy mennyiségű hévízen kívül szénhidrogén szempontjából pozitív eredményeket nem adtak.” Egyoldalúan, ipari szemmel nézve ez így is van, viszont páratlan erejű és nem várt „másfajta” természeti kincsként ipari mennyiségű kőolaj és földgáz helyett a 2 hajdúszoboszlói kútra egy máig világszínvonalú strand és gyógyfürdő épült, továbbá egy villanytelep, mely 5 települést látott el villamos árammal, Hajdúszoboszlón kívül még Kabát, Nádudvart, Hajdúszovátot és Tetétlent. A karcagi 2 fúrás vizét szintén a város strandfürdője hasznosította, gázának felhasználására pedig üveggyárat létesítettek. A 2 debreceni fúrás kútjának vize pedig a szinten világszínvonalú Nagyerdei Strandfürdőt látja el vízzel sok százezer ember örömére. Ebből a korántsem teljes listából tökéletesen kitűnik, hogy ezeknek a szénhidrogén szempontjából „meddő” fúrásoknak hihetetlen nagy lokális jelentőségük volt, s bőven, s mindmáig kárpótolják a rájuk fordított költségekért az államot. S kihatásit tekintve pedig a szénhidrogén kutatás szempontjából sem volt eredménytelen fáradozása, hiszen igen sokat tett az alföldi és dunántúli későbbi kőolaj-és földgáz felfedezések nyomra vezetésében, hiszen épp ő hívta fel a figyelmet több olyan területre, ahol később, jobb feltételek között és korszerű eszközökkel dolgozó utódai már valóban kőolajat és földgázt találtak. A hévizek feltárásában pedig halhatatlan érdemeket szerzett az ország egész területén, tehát Pávai Vajna Ferenc, mint hidrológus nevéhez fűződnek legfontosabb gyógy-és hévizeink feltárásai: gyakorlati hidrológiai munkásságának zsenialitását igazolja a 18, fúrásos gyógy-és termálkút, melyre 5 fürdő létesült. 1924-től Hajdúszoboszlón 3, Karcagon 2, Debrecenben 2, Szegeden 1, Budapest Margit-szigeten a Magda forrás és a Zsigmondi kutak, Budán, a Tabánban 6, Pesterzsébeten 1, Lillafüreden és Székesfehérváron is eredményes feltárásokat végzett. A téma neves szakértője Dr. Dobos Irma szerint áttekintve a XVIII-XIX-XX. század feltárásait kijelenthetjük, hogy Pávai Vajna Ferenc munkássága meghatározó a magyar gyógyvízkultúra tekintetében, hiszen egy olyan alapot teremtett a kémia és az orvostudomány számára, mely lehetővé tette az addig meglehetősen rendszertelenül és szakszerűtlenül használt ásvány-és gyógyvíz fogalomkörnek a letisztítását környezetünk feltárt vizeinek jellemző tulajdonságai alapján. A szénhidrogénre meddőnek mutatkozó fúrások nyomán feltörő termálvizek tehát a kőolajkutató Pávai Vajna Ferencből a hazai hévízkutatás úttörőjét teremtették meg, s élete végéig mindkettőhöz hűséges maradt. Jellemző hazafias, s mindig a nemzetgazdasági szempontokat vizsgáló szemléletére, hogy nem csupán hévíz-kincsünk feltárása, hanem annak felhasználása is szívügye volt, a földmeleg hasznosításának számtalan, sokszor korát megelőző alternatíváit feszegetve. Idős korában főként a hévizekből nyerhető energia hasznosításával foglalkozott. Javaslatára létesültek az alföldi hévíz kutak mellett az első hévizekkel fűtött kertészetek. Több jelentős magyarországi gyógy- és hévíz feltárója, a Miskolc-Tapolcai Barlangfürdő megálmodója volt tehát e különleges kutató, tudós. 1930-ban megvált a Pénzügyminisztériumtól és a Földtani Intézet szolgálatába állt, s mint főgeológus ebben a beosztásában dolgozott egészen 1944-ig vagyis nyugdíjazásáig. Az Északi-középhegységet hegységszerkezeti viszonyait kutató nagy munkában Pávainak Pest környéke jutott, s 1932-38-ig, vezetése alatt hagyományos kutató munka folyt ezen a területen, s alapvetőnek bizonyultak a szénhidrogén kutatás megindítása szempontjából. Pávai telepítette az őrszentmiklósi és csomádi fúrásokat, melyek földgázt tárta fel, 1939-40-ben az Ipoly és Garam menti vidéken térképezett, majd 1941-42-ben a visszakerült Máramarosi-medencében dolgozott, 1942-43-ban a Székelyföldön, Háromszék megyében végzett kőolajkutatást célzó földtani térképezést, s 1944-ben miniszteri tanácsosként nyugalomba vonult. A tudós főgeológust 1944 februárjában, az évekig tartó mellőzések, elmérgesedett szakmai viták után végül is miniszteri tanácsosi címmel nyugdíjazták, bár 1945 májusában szerződést kötött akkori lakóhelyével, Üllő községgel, hogy a készítendő ártézi kút esetleges gázos gyógyforrás geológiai előmunkálatai díjtalanul végzi el, mely fúrás el is indult, de megfelelő fúróberendezés hiányában abbamaradt. 1950-ben a Nehézipari Minisztérium előzetes hozzájárulásával ismét dolgozhatott geológusi munkakörében. 1954. november 25-ig a Földtani Intézet szolgálati helyén, majd 1957 márciusában bekövetkező újabb nyugdíjazásáig a Komlói Szénbányászati Tröszt mázai bányájában dolgozott. Helyzete, tehetsége és nem kellő elismertségének anomáliáját szívbemarkolóan tükrözi 67 éves korában írott egyik levele, Reich Lajoshoz, a Földtani Intézet akkori főigazgatójához intézve: „Nekem már se égen, se földön semmim sincsen, csak tudásom, sok tapasztalatom és munkaakarásom… Nem pozíciót, hanem hozzám illő munkát kérek.” Sajnos a sors és a kor furcsa, lefitymáló fintora szomorú és méltatlan utolsó éveket adott az egykoron Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban is ismert nevű geológusnak: Mázán, a Mecsek-hegység lábánál, egy egyszoba-konyhás lakásban élt feleségével nővére haláláig harmadmagával. A kisméretű szobában a kopott bútorok között az oly nagyon, de mégis hiába várt barátok és munkatársak helyett már csak égő szivarjának kékes füstje vonta körbe a köpcös, fehér szakállú, különös öltözékű öregurat, a nagy tudóst, „a föld kérgének lelkes vallatóját”. Ő pedig még ilyen körülmények közt is élénken figyelte a tudományos világ minden rezdülését, még a halála előtti évben is 10 tudományos folyóiratot és 4 újságot járatott. Szegényes szobájában könyvek, folyóiratok, megsárgult jegyzetek magasodtak itt-ott kőzetmintákkal élénkítve. Mivel szerény nyugdíjának revízióját nem tudta elérni, néhány négyszögöles kertben krumplit, sóskát, epret és szőlőt termesztett „a hévizek atyja”, kinek természetimádata csak ily szerény életalkony-béli nyugvópályát nyert, a társadalom, a szakma és az ország elismerő, segítő gesztusának hiányában. Pedig nem vágyott sokra, csupán a kulturáltabb élet színteréhez szeretett volna közelebb kerülni, kiszakadva, elvágyódva „a mázai vadonból”: az 1960-as évek elején az volt minden vágya, hogy a Tanács segítségével Debrecenben vagy Hajdúszoboszlón telepedjen le, ám az akkori két városvezetés ezt nem tette lehetővé számára, hátat fordítottak, pedig mindkét város mérhetetlenül sokat köszönheti neki. S bár a későbbi korok és a jelen városvezetése roppant illően méltatja őt ennek egy eleme jelen pályázat is, ám az akkori városi vezetők hibás magatartása, elfordulása miatt sajnos gazdag élete elismerésben korántsem gazdag utolsó éveit kénytelen volt munkásságához és szelleméhez méltatlan körülmények között leélni,mint látjuk. Mindennek ellenére soha meg nem szűnő érdeklődéssel figyelte a hazai szénhidrogén-kutatások újabb nagyszerű eredményeit, egészen 1964-ben bekövetkező haláláig. Meghasonlott, magányos életvégbe fulladó, zseniális életútja a szekszárdi kórházban zárult. Halálának oka szívtrombózis volt. Első temetése Mázán volt, 1964. január 15-én.
Pávai Vajna Ferenc tevékenységének jelentősége abban áll, hogy az 1. világháború utáni depressziós időszakban, amikor a nemzetközi kutatások sikertelensége is diszkreditálta a magyarországi területeket, ő mégsem adta fel, s szinte megszállottként folytatta a kutatásokat, ahogyan lehetett: voltaképpen a legolcsóbb kutatási módszert alkalmazta, s szinte egyedül dolgozott, s minden vonalon küzdött: szóban és írásban is, s kemény, mégis optimista harciassággal igyekezett híveket szerezni a hazai kutatásoknak. Nyilvánvalóan benne volt ebben a „túlfűtött akarásban” a mindenáron való eredmény kicsikarásnak valamiféle „majd megmutatom én” erejű elszántsága is, ám ez is közismert dinamizmusából fakadt. Az, hogy munkáját saját korában nem koronázta egyértelműen látványos és teljes siker, igazán nem rajta múlott, hiszen a valódi eredményt, elméletei, s kijelölései beigazolását a későbbi korok adták meg, ugyanis utódai jobb feltételek mellett és korszerűbb eszközökkel végül mégis kőolajat és földgázt tártak fel az általa megadott területeken. Így, ha saját korában nem is tudta energiaszegény hazáját kőolajjal és földgázzal megajándékozni, mégis fáradozásai voltak a nyomravezetők a későbbi alföldi és dunántúli kőolaj-és földgáz mezők felfedezésében. S érdekes plusz hozadékként a szénhidrogénre döntően meddőnek mutatkozó fúrások a feltörő termálvizek révén a kőolajkutató Pávai Vajna Ferenc a hazai hévízkutatás harcos úttörőjévé avanzsált, s élete végéig hűséges maradt mindkét szerelméhez. Pávainak, mint hidrológusnak a nevéhez fűződnek a legfontosabb gyógy-és hévizek feltárásai, gyakorlati hidrológiai munkásságának mindmáig egyedülálló eredménye a 18 fúrásos gyógy-és termálkút, amelyre fürdő létesült. Többek között Ő lelte meg Debrecen, Karcag, Hajdúszoboszló, Berekfürdő és a Margitsziget hévizeit. S külön érdeme, hogy nem csupán hévízkincsünk feltárása, hanem annak hasznos felhasználása is szívügye volt. A Nagy Magyar Alföld sok ezer ártézi kútjának felhasználatlanul elfolyó meleg vizét még annak idején lelkes propagandával ajánlotta melegházak fűtésére, s ezen túlmenően pedig szintén ő hívta fel a figyelmet a hévizek általános jellegű energiaszolgáltató opcióira. Őt a gőzbányászat kérdései is foglalkoztatták jóval megelőzve a maga korát, mert ebben látta a földmeleg hasznosításának legnagyobb lehetőségeit, nagy távlatát. A geotermikus energia hasznosítási esélyeinek felismerésével pedig komoly nemzetgazdasági hasznot jelentő, későbbi lehetőségrendszert sejt-sejtet meg, és vázol fel zseniálisan előre. Dr. Pávai Vajna Ferenc a magyar földtan és hidrogeológia történetének egy máig meghatározó, markáns, kitartó, elképesztően dinamikus, ellentmondásos, ám kimagasló rangú egyénisége volt. Életének kísérője volt az állandó, de hittel, szenvedéllyel végzett munka, s kutatásait soha nem kényszerből, hanem hivatástudatból, belső ösztönzésből végezte. Sokan nem ismerik azt a jelentőségét, amit közel 100 közétett dolgozata igazol, hogy bizony ő volt a múlt század egyik legaktívabb magyar tudós kutatója. Felfedezéseit, megfigyeléseit javíthatatlanul nemzete javára szerette volna hasznosítani, sok esetben olyan, saját korát megelőző problémákat feszegetve, mint a geotermikus energia hasznosítása. Mindent, amibe belekezdett, hihetetlen nagy aktivitással végzett, s megfigyeléseit, kutató munkájának eredményeit publikálta, mind hazai, mind nemzetközi vetületben jelentős eredményekkel gazdagítva a szakmát és hazája tudományos és szakterületének gyakorlati eredményeit.
Emberi karakterét tekintve önmagával szemben is roppant szigorú és makacs jellem volt, fegyelmet, rendet tartott és azt következetesen megkövetelte beosztottaitól is, kollégáival, s előjáróival szemben mindenkor tisztelettudó volt, de nem ismerte a meghunyászkodó alázat képmutatását. Szakmai vonalon lángoló szenvedéllyel és kiváló retorikával vitatkozott, s álláspontjáról nem vagy csak igen nehezen tudott lemondani, de hajlandó volt az ésszerű engedményekre. Kedvelt kifejezése volt az ún. „tényvalóság”, s ez a „két lábon járó” eredeti szóösszetétel tökéletesen tükrözi az élethez és a munkához igazodó konok, beidegzett és nyomatékos felfogását, szinte filozófiáját, a dolgok megítélésének alapvető kritériumát, mely alapján minden esetben és körülmények között a tények érdekelték. Munkáját és bámulatos diagnosztikai képességét elismerték, tisztelték, s bár korántsem kezelték őt végig munkásságának kijáró tiszteleti szinten, mégis kapott néhány elismerést még életében.1929-ben miniszteri elismerésben, 1940-ben bányaügyi főtanácsosi kitüntetésben részesült, s 1942-ben a Hidrológiai Társaság Schafarzik Emlékérmet elsőként részére adományozott. A Magyarhoni Földtani Társulat 1949-ben tiszteletbeli tagjává választotta, 1956-ban bányászati Kiváló Dolgozó, még az évben Munka Érdemérem kormánykitüntetésben részesítette őt a Magyar Népköztársaság. A tudományos Minősítő Bizottság 1957. január 1-jével a föld-és ásványtani tudományok kandidátusává nyilvánította, ez a tudományos fokozat szakmai munkájának komoly elismerését jelentette. Munkáját, kiváló megfigyelő és földtani navigációs képességeit még egy ideig életében is elismerték, és tisztelték: 1959-ben miniszteri elismerésben részesült, ám ezután méltatlanul mellőzték, félretették, nagy fájdalma, hogy nem került be az Új Magyar Lexikonba, erről így nyilatkozik: „…az Új Magyar Lexikon szerint nem csak nem vagyok, de nem is voltam és nem csináltam semmit, úgy látszik, a megelőző lexikonok hazudtak. Na persze vigasztaló, hogy sokan vagyunk ilyenek, s a hely kellett másoknak.” Sajnos több magyar genius életművére jellemző módon a hatalom és a szakma csak halála után kezdte igazán elismerni munkásságát, kivételes képességeit, egyszóval tudományos jelentőségét: emléktáblák, emlékmű, utca és vállalati brigádok, iskolák, s hotel veszi fel a nevét, 1976-ban Hajdúszoboszló Város Tanácsa a „Hajdúszoboszló Város Díszpolgára”posztumusz címet adományozza részére, s 1981-ben, halála után17 évvel exhumálták, s második temetési helyéről, a szolnoki belső református temetőből, ahová másodszor temették a mázai első nyugovóra helyezés után, az ő és felesége hamvait áthelyezték a hajdúszoboszlói köztemetőbe, ahol díszsírhelyet kapott, háromszori temetéssel találva meg végül örök nyughelyét. Hajdúszoboszlón az egykori hajdú kerületi központ, Hajdúböszörmény felé vezető út is az ő nevét viseli. 2012. szeptemberében utcát neveztek el az emlékére Solymáron, sőt Berekfürdőn még hotel is viseli becses nevét. E nem teljességgel felsorolt, igazán szép ívű, utókor általi méltatássorozatnak volna igazi gyöngyszeme a Dr. Pávai Vajna Ferenc életmű magyar nemzeti értékpiramisba történő besorolása.
Kapcsolódó képgaléria
Kapcsolódó dokumentumok
Források
1. Dr. ANGYAL László szerk.: Pávai-Vajna Ferenc, a magyar geológia apostola. Debrecen, 1989.
2. ANTALFFY Gyula: A mázai remete - Pávai Vajna Ferenc emléktáblájára. In.. Magyar Nemzet, 1986. április 19. 4. p.
3. BALÁZS Dénes szerk.: Magyar utazók lexikona. Budapest: Panoráma, 1993.
4. BÁTYAI Jenő: Fél évszázad a geológia szolgálatában, In.. Délmagyarország, 1974. január 12. 3.p.
5. A hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum adattárának anyaga
6. BÖCKH H.:Jelentés 1929–1930-ról. A M. Kir. Földtani Intézet évi jelentése 1929–1932, 18–39. p.
7. BÖHM F.: Ásványolaj és földgázbányászat Magyarországon 1935-ig. BKL, 1939, 9. sz., 153–189. p.
8. Dr. CSÁSZÁR Ferenc: Emlékezés Dr. Pávai Vajna Ferenc geológusra. In.. Tiszántúli Gázláng, 1980. április
9. Dr. CSÁSZÁR Ferenc: Egy szobor magányossága..In.. Tiszántúli Gázláng, 1981. február
10. CSATH B.:50 évvel ezelőtt indult meg a szénhidrogén-kutatás Hajdúszoboszlón. KF, 7. (107) évf., 12. sz., 1974, 353–357. p.
11. CSATH B. Faller Gusztáv a mélyfúrás szakembere. KF, 22.(122) évf., 9. sz., 1989, szept., 277–279. p.
12. CSATH B. : Emlékezzünk Hajdúszoboszló I. sz. mélyfúrás feltárására. A Hajdúszoboszlói Gyógyfürdő ünnepi ülése, a termálvíz feltárás 60. évfordulója alkalmából. 1985. okt. 25.,Hajdúszoboszló.
13. Dr. CSIKY Gábor: Dr. Pávai-Vajna Ferenc emlékezete. Földtani Közlöny, 1966. XCV. kötet 3. füzet
14. Dr. CSIKY Gábor: Pávai-Vajna Ferenc életműve (születése 100. évfordulóján) Földtani Tudománytörténeti Évkönyv 1983-84.
15. DOBOS I. A hajdúszoboszlói gyógyvízfeltárás szerepe az Alföld földtani és hidrogeológiai megismerésében. A Hajdúszoboszlói Tud. Ülés előadása. Magyar Balneológiai Egyesület, 1987. május 29–30., Hajdúszoboszló, 211–220. p.
16. DOBOS I. 1987: A hajdúszoboszlói gyógyvízfeltárás szerepe az Alföld földtani és hidrogeológiai megismerésében. – Tudományos ülés, Hajdúszoboszló, abstract, 11.
17. DOBOS I. 1988: Pávai Vajna Ferenc, a hidrogeológus. Földtani Tudománytörténeti Évkönyv 1982-83-ról, 11. 167-177.
18. DOBOS I. 1989: Megemlékezés dr. Pávai Vajna Ferencről, halálának 25. évfordulóján. – Hidrológiai Tájékoztató, október,8-9.
19. DOBOS I. 1992: Regényes élettörténet a tudósról, Pávai Vajna Ferencről. Hidrológiai Közlöny, 72/4, 237-241.
20. DOBOS I. – Fejér L. et al. 2001: 75 éve mélyült a Hajdúszoboszló I. sz. városi mélyfúrás. – Kőolaj és Földgáz,6-7. 77-80.
21. DOBOS I. 2004: A hajdúszoboszlói hévízfeltárás hatása az Alföld mélyföldtani megismerésére. – Szókimondó, március 3.9-10.
22. Dr. DOBOS Irma: Múltbanéző: Pávai Vajna Ferenc (1886-1964) első hévízfeltáró munkája Hajdúszoboszlón
23. DOBOS I.: Regényes élettörténet a tudósról: Pávai-Vajna Ferencről. Hidr. Közlöny, 1–3. sz., 15–22. p.
24. EMSZT K.:A hajdúszoboszlói hévforrás előzetes kémiai vizsgálatának eredményei. Hidr. Közl., IV–VI. k. 65–66. p.(1924–26)
25. FARKAS Zoltán: Dr. Pávai Vajna Ferenc 1886-1964. In.. Föld és Ég, XXI. 1986. 8. 251.p.
26. GUNDA Béla: Pávai Vajna Ferenc és a néprajz. In.. Magyar Nemzet, 1986. április 29. 4.p.
27. Hajdúszoboszló város közgyűlésének jegyzőkönyvei. Hajdúmegyei Levéltár, V. B. 471/ a.
28. Dr. HÁLA József: Pávai Vajna Ferenc, a néprajzkutató. In.: Földtani Tudománytörténeti Évkönyv, 1983-1984. 11. 1988. 185-201.p.
29. Dr. JUHÁSZ Imre: Pávai Vajna Ferenc, az alkotó geológus. In.. Hajdú-Bihari Napló, 1974. március 10. 5.p.
30. Dr. JUHÁSZ Imre: Pávai Vajna Ferenc, a tudós geológus. In.: Természet Világa, 118. 1987. 2. 89-90.p.
31. KÖRNYEI Elek: A magyar földgáz-és hévízkutatás „atyjánál”- Látogatás Dr. Pávai-Vajna Ferencnél. In.: Magyar Nemzet, 1963. június 22. 4. p.
32. KÖRNYEI Elek: Fürdőlevél Szoboszlóról. In.:Magyar Nemzet, 1969. augusztus 7. .p.
33. NAGY László János.: A csillagok gyermekei vagyunk. Dr. Pávai-Vajna Ferenc élete és munkássága. Debrecen, 1991.
34. NAGY László János: A „hévizek atyja”- Dr. Pávai-Vajna Ferenc regényes életútja. Hajdúszoboszló, 2010.
35. NEIDENBACH Ákos – Pusztay Sándor: Magyar hegyisport és turista enciklopédia. Bp. Kornétás Kiadó, 2005.
36. Dr. PAPP Ferenc: Pávai-Vajna Ferenc 1886-1964. In.. Hidrológiai Közlöny. 45. 1965. 289. p.
37. Dr. PÁVAI - Vajna Ferenc: Miért van Hajdúszoboszlón földgáz, olajnyom és jódos sóshévíz? Debreceni Tisza Lajos Tud. Társ. munkái, 2. k., 15–21. p., 1926.
38. Dr. PÁVAI - Vajna Ferenc: Hogyan csinált belőlem Koch Antal geológust?
39. RAB Ferenc: „A magyar hévizek atyja”, In.. Dunántúli Napló, 1963. május 1. 2.p.
40. ROZLOZSNIK P.: Böckh Hugó élete és munkái. Földtani Közl., 1–12., 15–36. p., 1937.
41. SCHAFARZIK F.:A mélyfúrás fejlődése és jövendő feladatai hazánkban. TTK, 52. k. 15–24. p.
42. SCHAFARZIK F.:A hajdúszoboszlói mélyfúrásról. TTK. II.,49–55. p., 1926.
43. SCHIMDT E. R.: Átnézetes földtani szelvények Csonka-magyarország nevezetesebb mélyfúrásain át. BKL, 70. évf. 385–392. p., 1937.
44. SCHIMDT E. R.: A kincstár magyarországi szénhidrogén kutató mélyfúrásai. Magyar Királyi Földtani Int. Évkönyve, XXXIV. évfolyam, 1. füzet, 1–267. p.
45. SCHULHÓF Ö.:Magyarország ásványvizei és gyógyvizei. Bp. Akadémiai Könyvkiadó, 1969.
46. SZALKAI Sándor: A magyar földgáz felfedezője. In.:Népszabadság, 1960. július 31. 2.p.
47. SZÉKELY Ferenc: Megemlékezés Pávai-Vajna Ferencről. In.. Karszt és Barlang I. 1964. 36-38.p.
48. SZÉKELY Kinga: Pávai-Vajna Ferenc és a barlangkutatás. In.: Földtani Tudománytörténeti Évkönyv 1983-84.
49. SZŰTS István: Mielőtt kihullna kezéből a kalapács…In.:Dunántúli Napló, 1960. augusztus 28. 3. p.
50. SZÉKELY Kinga: 100 éve történt. Karszt és Barlang, 1986.
51. SZÉKY Ferenc: Megemlékezés Pávai-Vajna Ferencről. Karszt és Barlang, 1964. 1. füzet. p. 36-38.
52. http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1vai-Vajna_Ferenc
53. http://mta.hu/fold_tudo_hirek/tudomanyos-ules-a-hevizek-atyjarol-126908
http://www.hungarospa.hu/hungarospa-hirek/128-eve-szuletett-dr-pavai-vajna-ferenc-a-hajduszoboszloi-gyogyfurdo-atyja