Megyei értékek
A közel 300 éves múlttal bíró, történelmi karakterét ma is őrző két hajdúsági csárdaétterem, a Látóképi és Rózsás csárda
A civil kezdeményezés irányából megszülető, s a közel 300 éves igazolt történelmi múlttal bíró két csárda, a Látóképi csárda és a józsai Rózsás csárdák megkapták külön-külön a megtisztelő besorolást a Debreceni Települési Értéktárba, 2019. október 3-án. (Határozatszámok: Látóképi csárda: 123/2019. , Rózsás csárda: 124/2019.) , S most, mivel nem csupán a közös üzemeltető, hanem a historiai jelleg és a ma is kitapintható történelmi atmoszféra alapján is közösségbe vonható a két, megyei jelentőséggel is bíró helyi érték, ezért egy beadványban nyújtjuk be a Hajdú-Bihar Megyei Értéktár Bizottsághoz a javaslattételi tanulmányt, a megtisztelő megyei érték címért, hiszen azonos értékpontok mentén lehetnek méltóak erre az elismerésre.
A két csárda közös üzemeltetője nemrég a Rózsás csárda tulajdonosává vált, s a szellemiség, aminek jegyében üzemelteti a két csárdaéttermet, teljesen egybeesik azzal a magyar nemzeti értékmentés eszmeiségével harmonizáló gondolattal, miszerint védenünk, óvnunk kell nekünk is mindazt, ami magyarrá tesz bennünket, ébren kell tartani hagyományainkat, szokásainkat mindenütt: magunkban, családunkban, iskolánkban, lakóhelyünkön, országunk határain innen és túl. Más népeket is csak akkor tudunk tisztelni és szeretni, ha magunkat ismerjük és tiszteljük, s más nemzetek is így viszonyulnak hozzánk. Ezért gondoskodik arról évtizedek óta óvó, megújító megoldásokkal, történelmi kortükröt nyújtó, autentikus berendezéssel, a felkínált ételek magyaros, minőségi jellegével és a felszolgálás magas minőségével, hogy hű legyen ehhez a történelmi múlthoz, s ezért indította el, szakértő tanácsára és segítségével a helyi, majd megyei értékké nyilvánítást is ezzel is segítve Debrecen Városa és Hajdú-Bihar megye kulturális sokszínűségének és értékgazdagságának népszerűsítését, a maga eszközeivel.
Látóképi csárda:
A Látóképi csárda, Debrecen vonzáskörzetében, a Debrecen-Látókép, külterület 99. szám alatt üzemelve, helyi, megyei, sőt regionális és országos szinten is komoly elismerést szerezve a hajdúsági vendéglátásnak és történelmi „csárdakultuszra épülő” idegenforgalomnak, mindenképp méltó lehet a vonatkozó törvény szempontrendszere alapján arra, hogy helyi, de ismertsége és széles elismertsége okán akár megyei szinten is gyarapítsa a hajdúsági vendéglátás valóban értékekre épülő presztízsét. E célból készült el a jelenlegi üzemeltető felismeréséből fakadóan a szakértő segítségével összeállított, s nemzeti értékké nyilvánítást kérő javaslattételi tanulmány.
A Debrecen Városától 11 km-re, a 33. főút mellett, frekventált és forgalmas helyen meghúzódó Látóképi csárda komoly történelmi múltat és karaktert mondhat magáénak, hiszen egy, már negyed évezredes, azaz 2019-ben már 288 éves épületben üzemel, mégpedig igen nívós, az ide látogató nagyszámú vendégsereg osztatlan elismerését élvező módon, vendéglátó helyként üzemelve, autentikus és a történelmi karaktert valóban megőrző csárdahangulattal. A hangulatos, családias, teraszos csárdában 120 féle családias és házias étel közül választhatnak az ide betérő vendégek. A történelmi karakterét megőrző, és annak magas nívóján üzemelő vendéglátó hely terasza 150 fő befogadására alkalmas, míg a belső tér 80-100 fő befogadására is.
A Látóképi csárda különleges történelmi nimbuszát és mostani nagy forgalmát adó erejét többek között éppen a „csárda jelleg” és annak történelmi múltja, s a historikus karakter megőrzésének és ápolásának ereje biztosítja. A csárdák a XVIII.-XIX. századi Magyarország igen jellegzetes, elsősorban alföldi épületei voltak, s a legjelentősebb városhelyekre vezető utak mellett egynapi-félnapi járására helyezkedtek el.
Történelmi tényvalóság, hogy a török hódoltság megszűnése után kezdtek el feltűnni nagy számmal az Alföldön a pusztai csárdák. Ennek fő oka az volt, hogy a török hódoltság során tömegesen elpusztult falvak után maradt nagy üres tereken, az egymástól bizony igen távol eső mezővárosok világában a vendégfogadók nélkülözhetetlenek voltak a nagy számban meglévő és igen összetett társadalmi képet mutató utas emberek, ún. „egy úton haladók”, no és persze a vásározó kereskedők számára. A csárda volt ebben a korban „a Puszta hírközpontja”, a találkozó hely, ahol a közelgő jószágszámlálásról értesülhettek többek között a korabeli pásztorok. Természetesen az információért cserébe a bérlő olcsóbb húshoz jutott.
Az ún. Látóképi, – vagy régi nevén Fegyverneki csárda – ennek a korszaknak a szülötte, s 1731-ben épült a mátai és az újvárosi országút elágazásánál, mégpedig név szerint Kiss Gáspár és Szőke János tőzsérek vállalkozása által. A keletkezéstörténethez fontos adat, hogy Debrecen Város elöljárósága 1731-ben a pesti, váradi és szatmári országutak mentén 3 pusztai csapszék építését engedélyezte. A tiszafüredi és az újvárosi utak elágazásánál a fent említett Kiss Gáspár és Szőke János marhakereskedők ekkor építették fel befektetésként a vendégfogadót.
A tőzsérek vállalták az italmérő ház és pincéjének megépítését, amelynek alacsony bérdíja 3 évre szólt. A bérlők elfogadták, hogy néhány év múlva a fogadó a város tulajdonába kerüljön és azt, hogy bort, égettbort és pálinkát kizárólag a város szeszraktárából szerezhetnek be. Cserébe Debrecen az építkezéshez telket és szerfát, a működtetéshez pedig tűzifát és földet adott. Valamint ígéretet tett, hogy a közelben újabb városi csapszéknem épül. (50 év múlva, az újvárosi út menti Macson megépült az Irigyli, Nagyháton pedig a Vinnyó csárda az uradalmak saját hasznára, abban azonban Debrecennek beleszólása nem volt.
Az országúton megnövekedett forgalomhoz alkalmazkodva a ház többször átalakult, az 1816-ban megtervezett bővítés az akkor már „L” alakú épületet „U” elrendezésűvé alakította át. Ma is ilyen. Az 1816-ra datált ún. „bővítési terv” is az épület kapcsán tehát a szűknek bizonyult épületet alápincézett épületszárnnyal kívánja kiegészíteni. Az épület alaprajza „U” elrendezést mutat, amely az oszlopos-tornácos „L” alakú főszárny, fedett pincelejárattal történő kialakításából adódik. A főszárny tengelyében egy szabad tűzhelyes pitvar, balra az árendátor (bérlő) lakószobája, jobbra pedig a „Bor ivó ház”, azaz kocsma található. Az ivóhoz még „Bor mérő szék”, azaz söntés kapcsolódott, valamint az árendátor belső kamrája is, ahonnan pedig a borospincébe lehetett lejutni. Az épület eredeti karakterét ma is megőrző erőssége, hogy mind a bővítés új részei és a kamrát megosztó fal is megvannak még mind a mai napig. Az épület XX. századi jellegét és arculatát a mának megőrző fotókat Ecsedi Istvánnak köszönhetjük és 1930-ból, a múlt század elejéről származnak. Ezeken a képeken még nagyon jól látható az 1987-es, helyreállítás előtti állapot.
A még fellelhető tulajdonosi törzskönyvek részletes leírást adnak a XX. század 1. felében a Debrecen szabad és királyi város tulajdonában lévő Látóképi csárdáról és a hozzá tartozó földről. Miszerint a csárda Ondód település Péterfia nevű dűlőjében, a balmazújvárosi és a tiszafüredi műutak elágazásában, a füzesabonyi vasútvonal „Látókép” megállójában található. A városi birtokot a macsi uradalom, Steinfeld Mihály földjei vették körül, a határokat árkok, fasorok, mezsgyék és „DV” feliratú határkövek jelölték. A város az épületekből, udvarból, kertből és szántókból álló, közel 52 katasztrális holdnyi ingatlanát bérbeadással hasznosította.
A tanyatelken több épületet írtak le:
egy meszelt falú vendégfogadót, gerendás deszkamennyezettel. Benne 13 helyiséget, 334 m2-en: 2 pitvart, 1 konyhát, 1 nagy ivószobát Fésűs Lajos bérlő által készíttetett boglyakemencével és fal melletti vályog ülőpadkákkal, valamint 3 deszkapadozatos lakószobát, 2 kamrát, 1 bormérő helyiséget (amit a nagy ivóból kerítettek le zöldre mázolt fenyőléccel és deszkával), 1 kármentőt, 1 fáskamrát és 1 pincét is a fogadó épületének É-i szárnya alatt.
K-i és D-i oldalán nyitott tornác húzódott végig, a K-i oldaliban vályogból rakott padkákkal. Az épület külső végében, féltető alatt kétüléses árnyékszék állt. A vendégfogadó előtt félkörívben léc, míg mögötte deszkakerítés futott végig.
A cselédház és az istálló 1912-ben Nagy Árpád bérlő megrendelésére épült. A telek É-i szélén húzódott a 23x8,5méteres tégla-és vályogfalú épület. A ló-és marhaistálló mellett 2 cselédszobát és 2 konyhát foglalt magában. Ezt, a bérlet leteltével, azaz 1916-ban 6425 koronáért vásárolta meg a város. A csárdatelken még volt egy nádfedeles, gerendavázas disznóól is. Az egykori jégverem, az U alakú ház Ny-i ölelésében helyezkedett el. A 4 méter mély pincegödröt gerendából ácsolt, nádtetejű házikó fedte. A 26, 5X14, 3 méteres szekérállás zsindelyfedéses, padlás nélküli téglaépület volt. K-i és Ny-i végébe 4, 6 méteres szekérnyílást vágtak. A hosszú falak mentén álltak a jászlak és a csárdás lovai számára lerekesztett istálló. Az omladozó falú, elkorhadt zsindelyű szekérállás felújításával nem terhelték a bérlőket. De a város, mint tulajdonos sem végeztette el ezeket a munkákat. A bérlőváltások során felvett leltárakból pedig egyszer csak eltűnt…A csárda előtt öreg, téglával rakott, 5 méter átmérőjű csordakút állt. Ezt 1928-ban betemették. Az új kút 2, 4 méter átmérőjű volt, és a víz 8, 8 méter mélységben várta a csebret, s később szivattyút telepítettek rá. A vizét csak az állatok itatására használták, az emberek számára ugyanis nem volt élvezhető. A csárdát az Alföld-fásítási törvény megszületéséig, azaz 1923-ig akác-és eperfa csoport övezte, később erdőcske és barack, dió, cseresznye, szilva, alma alkotta gyümölcsöskert. 1926-ban az országút mellől 70 db akácfát kivágtak a balmazújvárosi villanyvezeték kiépítése miatt.
Igen izgalmas és érdekes adaléknak számít, s a javasolt nemzeti érték története szempontjából mindenképp jelentős adat a „névetimológia”, azaz a Látóképi csárda érdekes elnevezésének eredete, ami egyébként minden több száz éves és még ma is üzemelő vendéglátóhely kapcsán izgalmas adalék. Ebben a tekintetben elmondható, hogy a legendára, szájhagyományra épülő hagyomány és a racionális, oknyomozáson épülő feltételezések keverékéből hámozhatjuk ki az elnevezés eredetét. Az azonban kijelenthető már az elnevezés kapcsán is, hogy akár „a legendák csárdájának” is nevezhetjük a Látóképi csárdát. A „látó kép” különleges és szokatlan elnevezés körüli legenda pedig a következő: a csárda ivójának falában megtalálható volt egy teljes ember nagyságú üreg, amit egy férfialakos festmény takart. s a hagyomány szerint erről a preparált falfestményről kapta nevét a Látóképi csárda. A fülkében rejtőzködő egyén a szájhagyomány szerint a képen hasított résben figyelhette, hogy kik az érkező vendégek, s így eldönthette, hogy ő maga mikor bújhat elő. Így tehát a festményen ábrázolt pásztor szeme igen sokszor bizonyult valódinak, amikor a túloldali rejtekhelyéről, egy lyukon keresztül figyelte a csárda történéseit. Az itt gyakran megbújó betyároknak jöhetett jól igazán ez a falikép, hiszen a pandúrok mozgását időben kifigyelhették. A hagyományos emlékezet szerint tehát innen származik a „Látókép” elnevezés.
Ugyanakkor találhatunk egy prózaibb és tényszerűbb okok és magyarázatok mentén megszülető választ is az elnevezés eredete felé irányuló oknyomozás mélyén, s ezzel függ össze a „dombon csárda” meghatározás is. A régi hajtó úton, Pest felől érkezve, a hajdúsági lösszhát utolsó egységén „felkapaszkodva” érkezhetünk meg ugyanis a környezetéhez képest legmagasabb helyen álló csárdához, ahonnan szépen rálátunk a Tócó völgyében, a Nyírség határán kiterebélyesedett cívis városra. Bizonyosan nem véletlen tehát e magas pontnak egykori „Látó Telek”, „Lát Telek”, „Látó Kép” elnevezése.
Mindenki eldöntheti, hogy melyik néveredet magyarázat a szimpatikus a számára.
A hagyomány szerint még nevezik „magas küszöbű csárdának” is a fogadót, amelynek másik különleges jellemzője, hogy az hírlik róla, hogy küszöbének tengerszint feletti magassága azonos, azaz egy szintbe esik a debreceni Nagytemplom toronygombjának magasságával. Ezt a szintén hagyományból fakadó felfogást azonban máris tévesnek nevezhetjük, ugyanis hiteles mérések megállapítás szerint a templom gombja egészen pontosan 51, 5 méterrel magasabban csillog, mint a Látóképi csárda fényes küszöbe, ám ez nem változtat különleges elhelyezkedése sajátosságain.
Egyéb, s a hely történelmi jelentőségét igazoló módon érdekes még megemlíteni, hogy Zoltai Lajos leírása alapján, hogy a Látóképi csárdának alapot adó terület tengerszint feletti magassága „127 méter, vagyis 10 méterrel több, mint a debreceni városháza küszöbének tengerszint feletti magassága.” S a csárda mögötti halom közelében találták híres honfoglaláskori bronzkincset is.
Jelenlegi tulajdonosa a LIZA INVESZT KFT., de évtizedek óta a vendéglátásban elismert és tapasztalt Teleki László bérli és vezeti, s jelen javaslattételi tanulmánnyal is szeretné tudatosan a méltó helyére emelni a valóban értéket képviselő, 289 évesen is eredeti nívójával és funkciójában üzemelő, csárda jellegű vendéglátó épületet. Amely historikus csárdaként Debrecen és Hajdú-Bihar megye pozitív turisztikai és kultúrtörténeti megítéléséhez is hozzájárul mind hazai, mind nemzetközi szinten az évtizedek óta ide járó régi, s új vendégek pozitív tapasztalati, elégedettsége által.
Kultúrtörténeti és építéstörténeti jelentősége és értéke okán a csárdát az Országos Műemlék Felügyelőség 1985 augusztusában ún. „városképi jelentőségű építménnyé” nyilvánította. Ennek alapján a belső részletek: eredeti konyha, szabad kémény, vendégszobák, kályhafülkék védettek. A csárdaépület mai állapotot mutató felújítására pedig 1987-ben került sor: a Debreceni ÁFÉSZ, az épület múlt századi tulajdonosa gondos előkészítő munkák után, az eredeti térelosztások és kialakulások rendszerét rekonstruálva rekonstruálta az épületet. Nagy kár, hogy a rekonstrukcióknál a búbos kemencék nem lettek visszaállítva.
Rózsás csárda:
A nagy múltú, s a Debrecen-Hajdúböszörmény vonal mentén épülő csárdák közül még ma is eredeti funkciójában üzemelő józsai Rózsás csárda[X1] – az évszázadok okozta torzulások és átalakítások ellenére is, műemlék jellegű épületként besorolva, – a lehetőség szerint leghitelesebben, nívós színvonalon, és megújított, szép állapotban tükrözi át a XVIII. századból a XXI. századba a régi csárdák hangulatát, szellemiségét, különleges kultúr-turisztikai és idegenforgalmi látványosságként. Debrecen és Hajdú-Bihar megye presztízsét országosan és nemzetközi szinten is emelő értékként javasolja jelen beadvány éppen ezért a közel 300 éves múlttal büszkélkedő józsai Rózsás csárda nemzeti értékké nyilvánítását, amelynek jellegét tekintve a magyar nemzeti értékpiramis két kategóriájában is van helye, s a tisztelt döntéshozók határozzák majd meg, hogy melyik hangsúly mentén emelik be a magyar nemzeti értékpiramisba Kulturális örökség és/vagy a Turizmus és vendéglátás értékkategória elemeként.
A javasolt nemzeti érték történelmének felvázolásához meg kell említeni, hogy milyen históriai folyamatba illeszkedik megszületése és léte. A Debrecen körüli csárdák megszületése történelmi adatok alapján egyértelműsíthetően a török kiűzését követő, viszonylagosan nyugodtabb időszakhoz köthető, s több okrendszerrel hozható kapcsolatba. Egyrészt „a pusztából a népességével eltűnt aprófalvak miatt „megnyúltak”, enyhely nélkül maradtak a nehezen járható, de megszokott utak.” Másrészről a város az italmérésre alkalmas helyszínek, mint pl. csapszékek, csárdák szaporításával is igyekezett jövedelmét növelni, tehát markáns gazdasági okok is jelen voltak létrejöttükkor.
Építészeti szempontból ezek a régi csárdák igen egyszerű, a praktikum alapján létrehozott építmények voltak. Általában az italt hűvösen tartó pince felé emelték ezeket a vályogból vert falú, nádfedéllel, zsindellyel, esetleg cseréppel fedett épületeket. Berendezésüket szintúgy a célszerűség jellemezte: általános belső szerkezeti jellemző volt, hogy a kármentős ivószobából lépcső vezetett a pincébe. Az árendásnak, azaz a bérlőnek pedig mindenhol kicsiny lakást (szoba, konyha, kamra) alakítottak ki. Később jelentek meg a vegyes (tégla és vályog) falazatú nagyobb épületek, ahol az előzőkön túl, már vendégszobák és oszlopos tornác hűvöse is várta a tehetősebb utazókat. A korcsmaházzal szemben emelték a terhekkel rakott fogatok befogadására alkalmas, hatalmas fedélszerkezetű, tágas épületet: az igavonó állatoknak is szállást adó szekérállást. Sőt, a vásáros népek és az egyszerű hajlékkal beérők is abban találtak oltalmat, néhány órás nyugodalmat, s két végén két szárnyú nagykapuk segítették a bejutást és a kihajtást. Hosszanti falaikon futott végig a jászol, azt csak a csárdához vezető ajtó szakította meg. A szekérálláshoz közel találták a jószágok itatását szolgáló gémeskutat, valamint a „füvelőt”, azaz a csárdához tartozó legelőt. A csárdák kialakulástörténetének fontos történelmi kísérője volt az a tény, hogy Magyarország évszázadokon keresztül Európa hús éléskamrája volt. A hajcsárok, hajtók, hajdúk évente százezer számra terelték a jószágokat a morva, osztrák, német, lengyel és olasz vágóhidakra, s ez bizony nem csupán az országnak hozott nagy hasznot, hanem Debrecen Városának is ebből származott a legfőbb jövedelme. S a folyamat szereplőinek alapvető szálláshelyei voltak a csárdák.
A kor-és helytörténeti összefüggések vetületében szintén lényeges e helyen kihangsúlyozni, hogy a Tiszántúl területe évszázadok óta része a déli kikötőket az északiakkal összekötő „Nagy útnak”. Az út irányát szimbolizáló települések: Szaloniki, Skopje, Temesvár, Arad, Debrecen, Böszörmény, Polgár, Tokaj, Kassa, Krakkó, Gdansk. S a böszörményi gazdák még a múlt század közepéig is A múlt század közepéig a böszörményi gazdák lovaikat és marháikat a debreceni vásárba még ezen az úton hajtották fel, sőt, itt jártak a nánási és dorogi dinnyések, terményesek, a borsodi meszesek (mészárusok), a felvidéki fazekasok, valamint a drótos tótok is. A hajtó utak menti csárdák pedig ún. „fogatfáradásnyi”, azaz itatásnyi távolságban (12-14 km) várták a jószágokat jó legelővel és tiszta vízű kúttal, a hajcsáraikat egyszerű élelemmel és innivalóval. E jellegzetesen magyar fogadók gyakori vendégei az ún. „egy úton járók”, azaz a vámszedő tisztek, postakocsisok, vándor prédikátorok, tőzsérek, céhlegények, pásztorok, borlányok, betyárok, parasztok, pandúrok, vásárosok, kalmárok, hajdúk, a világ megismerésére induló diákok és művészek, városi tiszttartók, polgárok, előkelőségek és muzsikusok voltak. A csárdáknak egyik meghatározó funkciójuk volt az ő elszállásolásuk.
Az 1848-as szabadságharc leverését követően a bécsi udvar az ellenállás fészkeinek, a szegénylegényeknek, a betyároknak, és a halálos ítélet elől menekülők menedékhelyének tartotta – s joggal – ezeket a többnyire vert falból, vályogból emelt épületeket, s csak ahol tehette, földig romboltatta azokat, így vált a XIX. század dereka, 2. fele a pusztai csárdák halálkorszakává. Sorsukat még jobban megpecsételte, hogy amit a császári megtorlás nem ért el, azt a következő 2 évszázadban a közlekedés fejlődése, átalakulása végezte be. Az egy úton járók közössége szétfoszlott. A kikövezett országutakról a gyorsjáratú járművek megjelenése a lábon hajtott jószágokat leterelte. A vasúti hálózat pedig nem csak bővült, hanem alkalmassá vált élőállatok, sőt vágott jószágtestek hűtve szállítására is. A kövesutaktól távol eső csapszékek zömét bezárták, lebontották vagy másra használták. A második világégést követően az államosítással ezek a folyamatok felerősödtek. Ilyen körülmények és folyamatok közepette tehát szinte csodaszámba megy, hogy Debrecen és Tiszafüred között a Látóképi, Kadarcsi, Hortobágyi, Meggyes és Patkós csárdák láncolata napjainkig fennmaradt, s ez különösen megnövel a józsai Rózsás csárda ma is eredeti funkciójában működő, autentikus működésének értékszintjét, jelentőségét.
Józsa települést már a kora középkorban is rögzítették a történelmi források. A ma a Tócó-vízfolyás völgyének keleti és nyugati partján álló települést, mint Szentgyörgy falva Józsa elnevezésű pusztáját a XIII. században említi először feljegyzés. A komoly történelmi múlttal bíró településnek igen sok és neves gazdája volt, amelyek között fellelhetjük a Debreceni Dózsát, valamint a Becsky, az Eszterházy, a Józsa, a Melith, a Nyári, a Telekdy és a Varday családokat is.(In.: Szekeres Gyula tanulmánya). A Tócó vízfolyásszerű pataknak is markáns földrajzi szerepe van a település geopolitikai jellemzői kapcsán. A patak egykori bővízűsége ugyanis legendássá vált, s bizony veszélyforrást is jelentett korai, még zabolázatlan időzakában. Zelemér-puszta forrásait városuk védelmére a civisek malomkövekkel, oldalszalonnákkal tömték el. A valóság viszont prózai: a Tisza-szabályozásig a többletjövedelmet hozó kereskedelmi út védelmében, a Tócó áradásainak megfékezésére gátat emeltek itt és az alsóbb folyás több pontján. Innen erednek a máig megőrzött helynevek: Újgát, Köntösgát, Bukgátja, Szikgát és Ó-gát. Ma a Tócó sekély vízű, gátakkal szabályozott erecske. Keleti partján a vasúti töltés, míg nyugaton az országút húzódik végig.
A török idők után sok településsel együtt pusztává váló Józsa falu határát Debrecen városa évszázadokon át bérelte vagy zálogolta, főleg növénytermesztésre és legeltetésre hasznosította. A Debrecent Józsán át Böszörménnyel összekötő út mentén találhatta annak állomásait, csapszékeit: a debreceni Nyulas vagy Nyulász (1760-ban már működik, szekérállását a 19. század végén bontják el), a józsai Rózsás (1783-as katonai felmérésben szerepel, de jóval korábban építhették) és Csillagos (1794-ben még nem áll), a böszörményi Lebuj vagy Lebujji (1783-ban már áll, neve az alacsony mestergerendájára utal),Mélyvölgyi (1783-ban már áll) és Strázsahalmi vagy Messzilátó, az azonos nevű kurgán lábánál.
A Rózsás csárda az alsó-józsai kertségekhez tartozott, a Csillagos csárda (vagy Vay csapszék) pedig felső-józsához. Az alsó-józsai lakosok szinte csak debreceni származású reformátusok, akik szőlő-és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Az ő felmenőiket telepítették az alsójózsai Vénkertbe az első szőlőtőkéket. A debreceni mellett főleg újvárosi és böszörményi ősökkel bíró felső-józsai nép fölműveléssel és állattartással nagyobb jövedelemre tett szert.
Debrecen-Józsa egyik legősibb, ma is működő csárdája, a Rózsás csárda helytörténeti adatok szerint az 1700-as években elején a fenti évszám alapján már állt a szentgyörgy-pusztai Szil-völgyben, sőt a Lebuj csapszék is. Az 1800-as évek elejéről pedig már szintén történelmi adatok igazolják a felsőjózsai Csillagos csárda meglétét is, mely a mai Alkotás utca elején állt, a régi könyvtárral szemben. Históriai jellegű helytörténeti érdekesség, hogy a szőlőskertekben megtermelt bor egy részét ebben a három csárdában értékesítették, így a bérlők és a földesurak jelentős jövedelemre tehettek szert. Milyen kötelezettségeik voltak a szőlőtelepítőknek? A szőlő beálltáig, azaz hat évig nem kellett bordézsmát (a bor tized részét) átadniuk a földesúrnak. Az első öt évben azonban minden nyilas után évenként négy garas adót kellett fizetniük. A hatodik esztendő adómentes volt. A hetedik évtől érvénybe lépett a bordézsma, ("tizedik része a mustnak"), minden más kötelezettség alól mentesek maradtak. A szőlő az 1810-es években válójában már a kisbérlők (telepítők) tulajdona volt: örökölték és el is adhatták a kertjüket. A beleegyezésük nélkül sem a földesúrnak, sem az utódainak nem volt joguk visszaváltani a "szőlő örökséget". Ha azonban a kertes gazda elhanyagolta a szőlőjét, vagy szőlő helyett más növényt akart termeszteni, a földesúrnak "szabad akaratjában állt", vagyis joga volt a kertes gazdától elvenni a földet és másnak adni.
A téma történelmi katakterisztikája szerint érdekes vonal az etimológia, azaz, hogy honnan kapták a nevüket a józsa-szentgyörgyi csárdák? A szájhagyomány szerint a Rózsás csárda a cégérére festett rózsáról kapta a nevét. A névadásban valószínűleg szerepet játszott a 'rózsa' és a földbirtokos 'Jósa' család nevének hasonló hangzása. A csárda mai bejárata feletti táblán az anno 1723-as felirat az alapításra, építésre utal. A Csillagost szintén a cégéréről nevezték el, egyébként Vay csapszéknek hívták. A Lebuj csárda másik nevén Szentgyörgyi csapszék nevének eredetét a nóta örökítette meg. Azért Lebuj, mert "alacsony a mestergerendája", le kell benne hajolni. A Lebuj csárda 1761-ben már állt. Debrecen város vezetői sokáig ellenezték a bérlők letelepedését Józsa-Szentgyörgyön, szerették volna megakadályozni egy új település kialakulását, hiszen az mindenképpen rontotta a város bormérési jövedelmét. Ennek ellenére a józsa-szentgyörgyiek 1813-ban már arra is engedélyt kaptak, hogy a borukat Debrecenbe vigyék és ott árusítsák.
Szintén érdekes kérdés a téma kapcsán a helyesírás kérdése. Józsán ugyanis régi, rossz hagyománya van az utca és az út szavak összekeverésének. Az utak erdőkön, mezőkön vezetnek át egyik településről a másikra, az utcák belterületen vannak, két oldalukon házak állnak. Józsán mindössze egy út van, a Szentgyörgyfalvi út, a 35-ös országút józsai szakasza, a többi mind utca. Pl. Sillye Gábor utca, rövidítve: Sillye G. u. (nem Sillye G. út!), Józsakert utca, rövidítve: Józsakert u. Az ott épült iskola neve: Józsakert Utcai (nem uti!) Általános Iskola. (Ma már Loránttfy Zsuzsanna Általános Iskola a neve.) A magyar nyelvben nincs 'uti' szó, az utcának nincs 'ut' rövidítése! A józsai Rózsás csára a Szentgyörgyfalvi út 7. szám alatt található, kiváló idegenforgalmi fekvéssel, amely adottság valószínűleg nagyban hozzájárul eredeti csárda” funkciójában való, több évszázados fennmaradásának. Az eredetileg barokk stílusú, XVIII. századi, többször átépített épület ugyanis ma is csárda karakterű vendéglőként üzemel. Elgondolkodtató, hogy míg sok történeti múltú, régi csárdaépületet sorsára hagyunk, sok új népiesedő presszóépületet vagy csárdát építünk, s épp ezért külön védendő és értékelendő – akár nemzeti érték vonalon is – az olyan egyedi jelenség, amely eredeti funkciójában és szép minőségben, autentikusan őriz meg és működtet egy több száz éves történelmi emléket.
Fontos tudni, hogy a Debrecentől Hajdúböszörményig vivő útszakaszon korai és jelentős csárdák egész sora épült a XVIII. században. Így a Nyulas csárda a Nagyerdő szélén, a macsi vendégfogadó, Szentgyörgypusztán a Rózsás, Csillagos és Lebuj csárdák, Zeleméren a mélyvölgyi, az Árpád-kori Salamonfalva földjén pedig a Messzilátó csárdák. Az egykor nagy forgalmú Debrecen-Tokaj útvonal mellett, mentén a XVIII. században épült csárdák közül a megyében a műemlékjellegű józsai Rózsás csárda maradt fenn csak eredeti rendeltetését megőrizve, míg az egykori Nyulas csárda, lakásnak átalakítva Debrecen szélén a Böszörményi út utolsó épületeként szintén megmaradt. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a józsai Rócsás csárda névrokonát, a formájában is nagyon hasonló, egykori mikepércsi Rózsás csárdát az 1970-es évek elején semmisítették meg sajnos, s még az 1964-ben készített múzeumi felvételeken látható, de már végtelenül leromlott állapotban.
Zoltai Lajos közlése alapján Szentgyörgy pusztán az 1770-1780 között ültetett Józsakertek alatt a velük körülbelül egyidős Rózsás, Csillagos és Lebuj Csárdák települtek. S bár ezt a közlést mások is átveszik, a fellelhető térképek alapján történő oknyomozás ennek ellentmondani látszik. A II. József-féle felvétel 1783. évi nagy pontosságú és részletességű katonai térképein Debrecen és Hajdúböszörmény között a Nyulas, Rózsás, mélyvölgyi csárdák vannak feltüntetve. Tehát 1783-ban sem a Csillagos vagy Vai, sem a Lebuj vagy szentgyörgyi csárda még nem állt. 1794-ből egy latin és egy magyar nyelvű térképmásolat mutatja részletesen Szentgyörgy területét. „Józsa familia birtoka a Szent Györgyi pusztán” területsávba esik a Rózsás Csárda a debreceni út mellett, annak keleti oldalán elhelyezkedve, mind a szekérállás, mind a csárdaépület.
Az 1783-as katonai térképen tehát a Rózsás csárdát már feltüntették, sőt az 1794-es latin nyelvű térképeken is „Edicillum Rózsás” megnevezéssel, de ez nem azt jelenti értelemszerűen, hogy ekkor épült, hanem ekkor már biztosan állt. Építését hitelesen rögzítheti a ma is az épületen és a hivatalos logoban is látható 1723. évi adat. Az út keleti oldalán található a nagy méretű szekérállás, mellette pedig a csárdaépület. Tulajdonosai, mint fentebb említettük, nyilvánvalóan a Józsa famíliából valók, a terület birtokosa pedig ekkor Némethi Andrásné Erős Kata volt. A műemlék jellegű, s ma is eredeti funkcióját betöltő épületet ugyan nem kímélte az évszázadok során az idő vasfoga sem, mégis autentikus nívóval áll ma is. Ez annak is köszönhető, hogy eredeti építési rendszerét könnyen rekonstruálni lehetett. A nagy méretű pince két, jól elkülöníthető építési fázisról tanúskodik. A pincelejárat, és az első, kis méretű, szabálytalan alakú pincetér az önállóan épített pincekocsma lehetett a XVIII. század első felében. A mögötte lévő nagyméretű, pontos boltozású pincetér egyidős a csárdával. A két pince eltérő építési idejét mutatja, hogy a pincelejárat miatt az ide eső csárdatérbe lépcsőn kell felmenni.
Az út felé az épület végig árkádos kialakítású volt, mégpedig pillérgerendás rendszerű, amit az alaprajz jól kivehetően mutat. Valószínű, hogy a tornác régen faoszlopos volt, és csak utólag építették át téglapillérűvé, mivel az egyes oszlopközök nyílásmérete nagyban különböző, tehát nem a belső szerkezeti osztások kivetülései. A két véghomlokzat fotóját egymás mellé téve egyértelműen látható, hogy ablakosztásuk azonos, ami pedig csak akkor létezhetett, ha a veranda végigment az épület teljes hosszában. A fényképfelvételen a befalazás is jól kivehető. Az 1964-ben készült csárdafotókon jól látszik az épület szabadabb környezete, valamint a befalazott szélső tornácnyílás egyetlen középső ablaka a mai kettővel szemben. A csárdatérben a kétosztású pitvar – a bejárat és a konyha – pontosan kivehető, a szerkezeti pillér-ívezetes rendszer egyértelműen jelöli. (Később ide került a konyha mosogatója és öltözője.) A bejárattól jobbra az árendátor szobája volt, a külső pincegádor miatt két lépcsővel magasabb szinten elhelyezve, ahová a modern időkben a konyha került. Az eredetileg a pitvarban található szabad kémény már régóta nincsen meg. S eredetileg a pitvartól balra volt az ivó, mégpedig kármentővel védett söntéssel. A söntéstől a pincébe vivő lejárat nyílása érintetlenül megvan. Az ivó másik végében is volt egy lejárat a pincébe, aminek léte nehezen értelmezhető, de valószínűleg itt kezdődhetett a kamra, és innen is volt lejárat a pincébe. A szélső osztásban egykor vendégszoba lehetett. A végig tornácos, egymenetes csárdaépület az idők során sok torzulás szenvedett el. Az úttal ellentétes hosszoldalán végig barakkszerű toldalékot építettek hozzá, amely sajnos bántóan megváltoztatta az eredeti karakterét. Kibontották az ivó és a kamra, illetve a vendégszoba közötti falak jó részét is, a szélső tornácnyílást pedig beépítették. Az 1980-as évek végén az épület általános képe még erősen elhanyagolt állapotot mutatott, de szerencsére ez később változott. Mai kiváló állapota és ma is az eredeti funkciót és értékhagyományt megőrző csárda jellege is abból fakad, hogy az épület elhelyezkedése vendégforgalom szempontjából kitűnő, így ezt a csárda jellegű vendéglátó épület szerepkörét komoly kultúrtörténeti és históriai alapú turisztikai értékszegmensként ma is tökéletesen betölti megújult, mégis autentikus formában, új tulajdonosa, a nemzeti értékké nyilvánítást is felelősen kezdeményező Teleki László vezetése alatt.
A szép régi csárda kitűnő állapotban, hangulatos berendezéssel, s ma is nagy forgalmú, 35. fő- út mellett üzemelve 5284 azonosítószámon, és 1858 törzsszámon műemléki védelem alatt áll kereskedelmi és vendéglátó létesítményként, s a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény alapján, a Látóképi csárdához hasonlóan méltó a megtisztelő megyei érték címre is a fenti hiteles információk alapján mind helyi, mind megyei érték szinten.
Összegezve:
A mai csárda őse tehát egy kisebb pincére emelt csapszék lehetett. Majd a Jósa (Józsa) család többször bővítette, átépítette. A szabályos boltozatú, tágas pince már egy nagy, végig fatornácos, vendégszobás fogadó alatt csatlakozott az ódon kicsihez. Az átgondolt bővítéssel a veranda végigfutott az út felőli oldalon, a végfalak egykori ablakosztásának azonossága is ezt erősíti. Később, a belső szerkezeti harmóniát megszegve a tornác faoszlopait eltérő távolságú téglapillérekkel váltották ki, sőt, az utolsó oszlopközt, a Böszörmény felé esőt befalazták. Így alakult ki a csárda főút felőli képe. A keleti oldalon, a lejjebb eresztett tető alatt alacsony belmagasságú helyiségek sora kapott helyet. A műemlék jellegű fogadót az 1980-as évek végén újították fel és bővítették a déli szárnnyal, ekkor vált alaprajza „I” alakúvá. Egykori szekérállásáról keveset tudunk. Az első katonai felmérésen már szerepel, de első épülete, azaz a pincekocsma jellegű óépület a csárdán most látható évszám alapján 1723-ban születhetett meg. Az épület magja pincekocsmaként tehát már igazoltan állt a XVIII. század elején, s a század utolsó harmadára a csárda is felépült, tehát egy kétszáznál is idősebb műemlékről és kultúrtörténeti kincsről beszélhetünk esetében. Az építésére vonatkozó 1783-as adat az akkor készült katonai térképre alapoz, miszerint ezen már látszik a Rózsás csárda, de minden bizonnyal ennél korábban épülhetett a csárda épület, azaz a rajta feltüntetett és több hivatkozásban is szereplő 1723-ban, ugyanis ez a jelenleg fellelhető, a Rózsás csárda csárdaként való működésére vonatkozó konkrét adat, ezért jelenleg ezt kezeljük alapítási dátumként, s mind az épület cégérében, mind hivatalos logojában is ez szerepel.
Kapcsolódó képgaléria
Kapcsolódó dokumentumok
Források
A Látóképi csárda kapcsán:
1. BENDEFY László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
2. DANKÓ Imre: A kéziratos térképek néprajzi felhasználásának szempontjai. (120. oldal). In.: Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)
3. Debrecen város birtokkatasztere 1924-1950 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 23. (Debrecen, 1997)
4. ECSEDI István – SŐREGI János: Jelentés a Déri Múzeum 1932. évi működéséről (1933). Középkori sirok a debreceni Hegyes- és Ondód-puszták határán (55. oldal)
5. GELLÉR Ferenc: Gellér Ferenc. Csárdák Hajdú-Biharban és Hortobágyon (133.- 136. oldal), In.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)
6. GENCSI Zoltán szerkesztésében készült, a csárdaépület előtt is kihelyezett tájékoztató tábla
7. Heves Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám), 4. 2001-03-29 / 74. szám
8. KOMORÓCZY György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
9. 24. Név- és tárgymutató (350. oldal)
10. MERVÓ Zoltánné-NAGY Gyuláné: Debreceni házutáni földek, tanyaföldek, béresföldek, hortobágyi puszták (149. oldal).In.: Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)
11. PAPP József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008), A Puszta csárdái (273, 275. oldal)
12. TELEKI László üzemeltető adatközlése
13. TÓTH Zoltán: A műemlékvédelmi és népi építészeti stúdiumok szerepe az építőipari főiskolai képzésben (84. oldal) In.: Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)
14. Utak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1998)
15. 23. A Hortobágy (37. oldal)
16. http://segitek.hu/csarda/debrecenlatokep/latokepicsarda_900
17. VARGA Antal: Balmazújváros kamarai összeírásai 1794-ből. In.: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XI.
18. ZOLTAI Lajos: Jelentés Debrecen sz. kir. város múzeumának és Közművelődési Könyvtárának 1926. évi működéséről és állapotáról (1927), 33. oldal: A Debrecen-Látóképi bronz kincs
A Rózsás csárda kapcsán:
1.) A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1987.
2.) GELLÉR Ferenc: Csárdák Hajdú-Biharban és Hortobágyon.
3.) GENCSI Zoltán összeállítása
4.) HBML. SZMT. 14. Józsa Szt. György térképe 1794. (latin feliratos)A debreceni út mellett három csárda, Edicillum Rózsás, Lebuj, Edicillum Mejvölgy.
5.) HBML.DvT.60. Macs és Józsaszentgyörgy közötti határok térképe 1781. rel.civ.Debr. 124/1781.
6.) TELEKI László adatközlése
7.) LÉVAI Béla: Lakóhelyünk - Józsa (Honismereti munkatankönyv) (In.: www.jozsanet.hu)
8.) LÉVAI Béla: Józsa története a földrajzi nevek tükrében. In. Múzeumi Kúrir, 37. szám, 1981. november.
9.) http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/5284
10.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HAJB_DERI_1987/?pg=157&layout=s
11.) www.hungaricana.hu
Mindkét csárdát érintő híradás a helyi értékké nyilvánításról: https://www.dehir.hu/tag/debreceni-ertektar/