Hortobágyi karikás ostor

A karikás a pásztornépek jellemző terelőeszköze volt. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt alapforma, amely egy rövid merev nyélből és egy hosszú hajlékony szárból álló terelő eszköz, megegyezik a kirgizek, baskírok ostoraival.

A karikás a magyar pásztor fő, és legdíszesebb szerszáma, amelyet a mai napig használnak és készítenek a hortobágyi csikósok és gulyások. Nevét az ostor több ágból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikáról kapta. A múlt század végén a fém karikákat felváltotta a bőrből készült fül. A karikásnak ezt a részét teleknek hívják, ez köti össze a karikás két részét, a nyelet és az ostort

A karikás nyele 35-40 cm hosszú, szilva vagy meggyfából készül. A nyél részei a markolat és az ostornyélfű. A nyelet henger alakúra, szögletesre, vagy laposra faragják, és alul hagynak egy karimát, hogy ne essen ki a kézből. Egykoron az ostornyelet nemcsak fából, hanem csontból is készítették. A hortobágyi pásztorember a karikás markolatát intarziaszerű berakással díszíti, ahogy a Hortobágyon mondják, kiveri a karikás nyelét. Először a kivésik az alapból a mintát, aztán sárga- vagy vörösrézből, fehér szaruból, kaucsuk fésűből, napjainkban színes műanyagból kivágják a megfelelő mintát, belemetszik, majd réz vagy szaru szeggel oda szegezik és megreszelik. A legtöbbet alkalmazott minták a felkelő sugaras nap, a tele hold, a magyar korona, kés, villa, gémes kút, bogrács, ló, tehén, vasaló, kutya, virágok, a Kilenclyukú-híd, a címer ábrázolás, s ezeket kiegészítheti a datálás, a helymegjelölés és a monogram elhelyezése. A karikás ostorok díszítménye a szimbólumok használatában a kor lenyomatát tükrözi. A nyél nem díszített részét bekötik, ezt ostornyélfűnek nevezik. Az ostornyélfű szíját hasival átkötve csipkés bőr pillangók díszítik.

Az ostor 2-3 m hosszú, bőrből készül. A fonáshoz vékonyabb un. hasi bőrt használnak. Az ostorfonáshoz egy darab kender zsineget vagy vékonyabb kötelet használnak bélként, erre fonják rá a hasit. Egy karikás lehet 6-8-12-16-18-24-32 ágú. Több féle fonást készítenek: a legszebb a kígyóháti, de ismert a zabszem, a kocka, vagy a rozmaringfonás is.

Az ostorderék 1-1,5 m hosszú, és lefelé folyton vékonyodó hasi fonal, ebből nyúlik ki a rugó, amely 40-50 cm hosszú. Ezután következik a csapószíj, melyre a csapót ráhurkolják. A csapót ló sörényéből, farkából, vagy manapság műanyagból is fonják, 10-15 cm hosszú és 4-5 cm-t szabadon hagynak belőle, hogy jobban szóljon. Ennek segítségével tudnak a pásztorok erős, durranó hangot kicsapni, kicsergetni.

A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere, mestersége egyfajta jelképe.

A karikás ostorok legszebben díszített példányai ajándék gyanánt is szolgáltak, a XIX. század végétől a nagyon előkelő vendégeknek, politikusoknak adták látogatásuk alkalmából.

A karikás ostor rangját a terelő eszközök között - a díszítményén túl- az is adja, hogy használata nagy ügyességet kíván. A megfelelő technikával történő megszólaltatása, az ostorpattogtatás vagy "csergetés"a Hortobágy környékén ünnepi szokások részévé is vált. (pl. hajdúszoboszlói szilveszteri csergetés)

A karikás ostor a hortobágyi pásztorkultúra emblematikus tárgya, magában hordoz számos olyan jelentést, amely a széles nyilvánosság előtt is képes ennek a tájnak a sajátos kultúráját megjeleníteni.

Kapcsolódó képgaléria

Kapcsolódó dokumentumok

Források

Madarassy László: Alföldi pásztorok szíjgyártó készsége (Néprajzi Értesítő,1906)

Dr. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1960-61, 1962)

Hajdú-Bihar Megye Népművészete 1989