Embernek megmaradva továbbadni ’56 örökségét

Éppen 60 éve gurultak végig a szovjet tankok és fojtották vérbe az 1956-os forradalmat Magyarországon. 2016. október 23-án, Hajdúszoboszlón két korabeli csapatszállító jármú rótta az utakat, hogy a város főterére érve a BSZC Bocskai István Gimnázium és Szakközépiskola diákjai szálljanak le róluk, akik rövidesen ünnepi előadás során emlékeztek meg az ’56-os névtelen és neves hősökről, Pinczés István rendezésében..

A program részeként ezúttal nem a hatalom erői lőttek sorozatokat a tömegbe, mint egykor Budapest és más települések közterületein, hanem egy repülőgép szórt röplapokat a megjelentek közé, majd az égen a magyar nemzeti zászló suhant át több alkalommal. Közben a Bárdos Lajos Városi és Pedagógus Énekkar, valamint az iskola zenekara adott zenei aláfestést az ünnepségnek.

Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat elnöke és Kocsis Róbert megyei képviselő a tisztelet koszorúját helyezte el az ’56-os kopjafánál. Rajtuk kívül civil és önkormányzati szervezetek, illetve Dr. Sóvágó László polgármester és Holoda Attila alpolgármester Hajdúszoboszló képviseletében ugyancsak megkoszorúzták az emlékművet. Az eseményen részt vett Bodó Sándor, a térség országgyűlési képviselője is.

KÉPGALÉRIA a HBMÖ facebook oldalán!

Az ünnepi megemlékezés díszbeszédét Pajna Zoltán tartotta.

Ebben a gyűlölet elvetésére, a küzdelemre, értékeink és emberségünk megtartására minden körülmények között, valamint az ’56-os forradalom tapasztalatainak, tanulságainak levonására hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, a második világháború utáni időszakban, az elnyomatás közepette eljött az a pillanat, amikor a magyar emberek egyöntetűen mondták ki, hogy „Elég!”. Amikor változtatni kellett – ez volt 1956. októberében.

A történelmünkben Trianon traumája nagyobb volt, mint magáé a világháborúé talán – folytatta a megyei közgyűlés elnöke –, aztán jöttek később a deportálások, a verőlegények, majd az az időszak, amikor börtön járt annak, aki szabadon véleményt akart formálni és kritizálta az akkor fennálló rendszert. Az ’56-ot felidézők érdekes módon először a gyerekkoruktól kezdve emlékeznek vissza, hiszen családjaik életútját később alapvetően meghatározták az akkori események. A hétköznapi emberek saját bőrükön tapasztalták a magántulajdon felszámolását, a sztálini modell, a tervgazdálkodás bevezetését. Az is vesébe vágó volt, amikor nélkülözni kellett Magyarországon, sorban állni a termékekért. Mindez manapság talán elképzelhetetlennek tűnik, ahogyan az is, amikor az AVH emberei hurcolták el a család tagjait, akikről olykor hónapokig azt sem tudták szerettei, hogy élnek-e, halnak-e. A gulágszerű táborok, a koncepciós perek, a megfélemlítés különböző eszközei által az akkori hatalom a legnagyobb erőt jelentő közösséget nyomta el.

„Ám ’56 legnagyobb tanulsága, hogy a legnagyobb krízisben is elmozdulhat a társadalom pozitív irányban, ha az ember mindennek ellenére ember tud maradni.” Ekkor, a gyűlölködést támogató ideológiával és fájdalmakkal, elfojtásokkal teli időszak embere – az egyén – egyszer csak megmozdult.

A Bem-szoborhoz érkeztek gyerekek és idősek, mindenféle foglalkozásúak, egy szívvel énekelve a Himnuszt és a Szózatot. Magyarok voltak és emberek. Nem születésük okán, hanem mert akkor és ott azt választották. Beszámolók vannak felemelő történetekről. A forradalmi cselekmények sorában voltak szobordöntések, a szovjet típusú címer eltávolítása a magyar zászló közepéből, a 16 pont felolvasása, amelyet igazi csodaként éltek meg az emberek, hogy nyíltan előhozakodhattak követeléseikkel.

„Vagy éppen itt van a kezemben a repülőgépről kidobott szórólap, amelyen a Hajdúszoboszlói Katonai Tanács 7 pontban összeszedett követelései olvashatók. Ez és más is bizonyítja, hogy nemcsak Budapesten, de Magyarország egyéb településein is összefogott a nemzet akkor.”

Amíg a tiszta beszéd el volt nyomva, az emberek lelke meg volt fosztva a gyógyulás esélyétől is, s így az elszenvedett traumák okozta sebek fertőztek… Ugyanakkor mélyen emberi dolgok törtek a felszínre. Az egyik ledöntött vörös csillag alatt például egy bőröndben adományok gyűltek, és senki sem vette el belőle. A gyógyulás pedig az emlékezéssel kezdődött. Másik esetben egy botra támaszkodó idős néni a bevonuló tankokat tartóztatta fel, s azok megálltak! Mert a bennük ülő magyar katonák már tudták, hogy igazából miért is vannak ott. Később pedig együtt harcoltak a forradalmárokkal azok ellen, akik pedig éppen a forradalom leverésére vezényelték ki őket.

Pajna Zoltán felelevenítette a bizakodás és a mélybe hullás folyamatát is: „1956 a remény időszaka volt, a lelki felszabadulással és az együvé tartozás érzésével egyetemben. A mámoros pillanatokat azonban véres megtorlás követte. Börtönnel, félelemkeltéssel és kivégzéssel próbálták visszaállítani a régi rendet. A hatalmat azonban az emberek szíve felett már nem tudták újra megszerezni, passzív ellenállás jellemezte a társadalmat az 56-os forradalom után.”

Majd következtek napjaink, illetve a Kádár-rendszer vége: „Az 1990-es rendszerváltozás egy álom megvalósulásának tűnt. A demokrácia létét azonban nem szabad eleve adottnak tekinteni. A demokráciához kell még az egyén is és a demokratikus szellem. Az embereknek élniük kell jogaikkal és vállalniuk kötelességeiket. A szabadság ugyanis felelősségvállalást is jelent tetteinkért, szavainkért, döntéseinkért. Ki kell beszélnünk a bennünk felgyülemlett fájdalmunkat, de mindezt nem gyűlölködéssel kell tennünk. Ez az igazi közösséget formáló erő, s a fájdalom ezáltal válhat múlttá.”

Pajna Zoltán szerint „ma már emlékezhetünk Trianonra, a kommunista diktatúra és a holokauszt áldozataira, ’56-ra és az utána lévő megtorlásokra. De mi a történelmi lecke Magyarországnak és Európának? Vonhatunk-e párhuzamot a hazájukat elhagyó magyarok és a jelenlegi európai bevándorlók között? A világtörténelem eddigi legintenzívebb népvándorlása nagy veszéllyel fenyegeti Európa egységét. Ám a valódi bevándorlók mellett gyűlölet vezérelte emberek is haladnak Európa felé. A magyarok válasza azonban ma is az, ami 1956-ban volt, vagyis „Elég volt!”. Európának is változtatni, cselekedni kell! Magyarország ugyanis meg fogja védeni magát.”

A megyei közgyűlés elnöke kijelentette, hogy újonnan jötteknek meg kellene tanulniuk a befogadó ország nyelvét, kultúráját. Elfogadónak és hálásnak kell lenniük. Ám a minimum az, hogy az ország törvényeit be kell tartaniuk. ’56 magyar menekültjei munkát vállalva alkalmazkodtak ott, ahol befogadták őket. Gyökeret eresztettek, de nem feledték, hogy honnan jöttek.

„Nekünk pedig ma, ’56 nyomán meg kell köszönni szüleinknek, nagyszüleinknek a szabadságot, amit örökbe kaptunk és tovább kell adnunk mindezt gyerekeinknek, unokáinknak!”