A vármegye történelme

A mai Hajdú-Bihar vármegye létrejötte viszonylag újkeletű, hiszen jelenlegi közigazgatási kereteinek a kialakítására alig több mint fél évszázada, 1950-ben került sor. A vármegyét alkotó területrészek, korábbi közigazgatási egységek és települések története azonban annál hosszabb múltra tekint vissza, kialakulása valójában hosszú és sajátos történelmi folyamat eredménye. A vármegye területe három, alapvetően különböző történelmi fejlődéspályára visszatekintő földrajzi egységből tevődik össze, így külön kell kezelni Debrecen, a Hajdúság és Bihar történetét.

Az ókortól kezdve számos népcsoport (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok) telepedett le hosszabb-rövidebb időre a mai Debrecen területén. Írott forrásban elsőként 1235-ben tűnik fel Debrecen neve, mégpedig a Váradi Regestrumként ismert ítéletgyűjteményben, ekkor még „Debrezun” alakban. A több falu egyesülésével létrejött település a tatárjárást követő évtizedekben indult gyors fejlődésnek, rövid idő alatt az ország egyik meghatározó városává vált, elsősorban földesurának, Károly Róbert bizalmasának, Debreceni Dósának köszönhetően. A mezővárosi kiváltságokat Nagy Lajos adományozta Debrecennek 1361-ben, ekkortól rendelkeztek az itt élők a szabad bíró- és tanácsválasztás jogával.

A 15. század elejétől a város számos újabb kiváltságot nyert el az uralkodótól illetve a város földesurától. Legfontosabbak ezek közül talán a vásárok tartását engedélyező kiváltságlevelek, hiszen a következő évszázadokban a kereskedelem, a vásárok biztosították a város gazdagságát, folyamatos fejlődését. A török hódítás, az ország három részre szakadása sem jelentett végzetes csapást a városra nézve, sőt a 17. században Debrecen gazdagsága és jelentősége tovább nőtt, elsősorban fellendülő marhakereskedelemnek köszönhetően. Debrecen az Alföldet Erdéllyel és a Felvidékkel összekötő kereskedelmi utak mentén feküdt, emellett a város kereskedői a legjelentősebb német piacokra szállították portékáikat, szarvasmarhákat, lovakat, búzát és bort.

A gazdag kereskedőváros polgársága körében hamar visszhangra találtak a kálvini reformáció tanai, és lehetőségeiket kihasználva a korszakban szinte egyedülállóan fejlett iskolahálózat kiépítését kezdték meg. A „kálvinista Rómában” ekkoriban alakult ki cívis mentalitás, amiben a református vallás morális értékrendje egyesült az itt élők pragmatikusan puritán életfelfogásával.

A város gazdasági és kulturális jelentőségét is elismerve adományozta I. Lipót Debrecennek a szabad királyi városi rangot 1693-ban. A gyors fejlődés ellenére a következő közel másfél évszázadban inkább a maradandóság városa címet érdemelte ki. A történelem mégis úgy hozta, hogy az utóbbi két évszázadban kétszer is meghatározó szerepet játszhatott Magyarország történetében. Először 1849 januárjában lett az ország fővárosa, és vált, Kossuth szavaival élve a „magyar szabadság őrvárosává”. 1944. december 21-22-én pedig az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek adott otthont, és száz napig itt tevékenykedett az Ideiglenes Nemzeti Kormány is.

A vármegye másik nagy múltra visszatekintő területét jelentik az egykori hajdúkerület települései, a hajdúvárosok. A hajdúk eredetileg, a 15-16. században az állatkereskedők által felfogadott marhahajcsárok voltak, a század végére azonban két csoportra szakadtak. Egy részük az uralkodó szolgálatában állt, és a végvárak védelmében vett részt, más részük viszont, a „szabad hajdúk” a hagyományos életmódot folytatták, de keresetüket rablással, fosztogatással egészítették ki. Munkájukból adódóan jól bántak a fegyverrel, ezt bizonyították az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés során, majd a törökök elleni harcokban is. Különösen a 15 éves háborúban (1590-1605) tűntek ki vitézségükkel, ezért is tartotta fontosnak Bocskai István, hogy a saját oldalára állítsa őket a Habsburgok elleni függetlenségi háború idején. A békekötés után Bocskai jelentős részüket letelepítette, fegyveres szolgálatért cserébe földet és munkát adott nekik, mentesítve őket a jobbágyi kötelességek alól.

Az eredetileg több mint 9000 főnyi hajdú katona letelepedésével alakult ki 1608-1609-re a hét ún. öreg vagy nagyhajdúváros: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Polgár, Szoboszló és Vámospércs, ezek mindegyike az akkori Szabolcs vármegyében feküdt. Kiváltságaik, különállásuk megőrzése a vármegyével és a központi államigazgatással szemben nem kevés viszály és harc árán sikerülhetett. Erőiket egyesítve hozták létre a 17. század végén a Hajdúkerületet, ami a vármegyékkel egyenrangú, önálló törvényhatóságként működött, 1790 után követei részt vehettek az országgyűléseken, a nemesi felkeléshez katonákat állítottak és nem fizettek közadót. Központja Böszörmény volt, mint a legnépesebb és központi fekvésű város. A Hajdúkerület 1876-ig létezett, ekkor jött létre a hajdúvárosokat is magába foglaló Hajdú vármegye Debrecen székhellyel.

A mai Hajdú-Bihar vármegye harmadik nagy területi egységét az egykori Bihar vármegye ma is Magyarországhoz tartozó része jelenti. Az Árpád-kori várispánság 1020 és 1050 között a Bihar nevű földvár köré szerveződött, történetében meghatározó szerepe volt a Szent István által alapított püspökségnek, amelynek székhelyét 1080-ban I. László helyezte Váradra. A török megszállásig a vármegye területének jelentős része (a 16. században közel fele) volt a püspökség birtokában. Az ország három részre szakadás után a terület az Erdélyi Fejedelemség része lett, a reformáció terjedésével a katolikus egyház birtokai a fejedelmi kincstárat gyarapították. Várad 1660-as elfoglalásával vette kezdetét a vármegye teljes török megszállása, amely viszonylag rövid ideig tartott ugyan, mégis hatalmas pusztítást okozott, a lakott porták száma a 17. század végére a 150 évvel korábbinak negyedére csökkent.

A következő évszázadokban gyakran változott Bihar vármegye területe és közigazgatási illetékességi köre, több települést csatoltak a szomszédos Békés, illetve Szabolcs vármegyékhez, ennek ellenére Bihar egészen az I. világháború végéig a legnagyobb területű magyarországi vármegye volt. Drámai változás következett be ekkor, hiszen a Trianoni szerződés eredményeként csonka vármegyévé vált. Az 1920-ban létrejött, Berettyóújfalu központú Csonka-Bihar vármegye 60 települése is csak a II. világháborút követő közigazgatási reformig maradt összefüggő és önálló területi egység. Az 1949-50-es reformokkal 12 település, Sarkad és térsége a szomszédos Békés vármegyéhez került, a többi pedig az egykori Hajdú vármegyével alkotja ma is Hajdú-Bihar vármegyét.

A Trianoni szerződés által alapjaiban megváltoztatott vármegyerendszerben az újabb jelentős változás 1950-ben következett be, mikor a tanácsrendszer bevezetésével egy időben Hajdú vármegye és Csonka-Bihar vármegye egy részéből, valamint néhány Szabolcs vármegyéből átcsatolt községből jött létre Hajdú-Bihar vármegye, Debrecen központtal.

forrás: MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete Debreceni Osztálya